Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén
(a szó szoros értelmében), egyszerű tapasztalati úton, hogy Pusztavacs valóban a Trianon utáni Magyarország köldöke táján fekszik. (Tőlünk függetlenül - s persze, a mienknél szakszerűbb eszközökkel - később geodéták is kimérték s megjelölték Pusztavacs határában Magyarország földrajzi középpontját. Fából ácsolt emléktorony épült emlékeztetőül, sőt néhány évig országos népünnepélyt is szerveztek oda nyaranta, popkoncertekkel, nagy eszem-iszommal. Ez utóbbiak azonban - úgy tudom - az efféle rendezvények nem kívánatos velejárói miatt egy idő után abbamaradtak.) Hiányos, sőt csonka maradna emlékezésem könyve, ha kimaradna belőle a vacsi erdő. Ez a túlnyomórészt vegyes lombos fafajokból s helyenként telepített erdei meg feketefenyőkből álló, több ezer hektárnyi rengeteg annak a valaha csaknem egybefüggő, kiterjedt erdőterületnek a közepe táján található, amely Nagykőröstől kezdődően húzódik északnyugati irányban fölfelé, egészen Pest alá, az autópálya körgyűrűjéig. (Odaköltözésünk idején, s utána is jó darabig persze híre-hamva sem volt még az autópályának, s az erdő meg a termőföld mértékegységeként is inkább a kataszteri holdat emlegették, mintsem a hektárt.) A pusztavacsiak létalapját részben ez az erdő biztosította. Sokan dolgoztak - elsősorban férfiak - az erdőgazdaságban, ám az erdő közelsége a megélhetés költségeinek némi mérséklését tette lehetővé mások, főleg a szegényebbje számára is, ha, mondjuk, nem röstelltek ki-kijámi tüzelőnek való hullott ágért, vagy például gombáért. (A magas tönkön álló, kalapnyira megnövő őzlábgombából mi is sokat szedegettünk, ha szezonja volt, egyéb fajtával azonban kellő hozzáértés híján nem mertem próbálkozni.) Ezenfelül gazdag vadállomány kóborolt a vacsi erdőben, elsősorban őzek meg dámvadak. Ősszel, úgy október közepe-vége felé, nap mint nap puskadörrenésektől visszhangzott a környék: megérkeztek a nyugat-európai, főleg holland meg nyugatnémet vadászok, hogy kilőjék - jó pénzért, persze - az évi trófeáikat. Némi apróvad - fácán s mezei nyúl - is került terítékre ilyenkor, a fő célt azonban az agancsos-lapátos rőtvadak jelentették. Egyszer megtudakoltam: kifélék-mifélék ezek az úri vadászok, hogy egy-két pár elágazva nőtt csontdarabért hajlandók guldenben s nyugatnémet márkában a busás árat megfizetni, nem is szólva az itt-tartózkodás egyéb költségeiről. Bankárok? Gyáriparosok? „Ugyan már - hangzott a válasz -, azok nem ide járnak vadászni, hanem Alaszkába meg az afrikai szafarikra!" „Akkor hát?" „Ezek csak afféle szolid polgárok: mérnökök, nyugdíjas tanáremberek, középosztálybeli tisztviselők." Elgondolkodtam rajta: vajon akad-e az én hasonló beosztású ismerőseim között akár csak egy is, aki megengedhetne magának egy ilyen trófeakilövéssel egybekötött őszi kirándulást idehaza, a vacsi - vagy bármelyik - erdőben. Azon viszont nem sokat kellett töprengenem, hogy megvilágosodjék előttem, mi volt a kádári rendszer Nyugat felé irányuló csendes nyitásának egyik fő célja és indítéka: hát persze, hogy a nyugati, a kemény valuta! S vadásztatással még mindig olcsóbb volt megszerezni azt, mint ráfizetéses gyárüzemek működtetésével és fenntartásával. Az elejtett vadak húsából egyébként, némi összeköttetés révén, lehetett saját fogyasztásra vásárolni. Egyszer mi is vettünk vagy két-három kilónyit, igen jó pörkölt készült belőle. Ám ha kézzelfogható haszon - tavasszal gyöngyvirág, eső után gomba, ősz utóján a dércsípte kökény - nem származott volna abból az erdőből, akkor is jólesett egy19
