Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

a vegyesbolt mellett fekszik. A mi falunk egy vegyesbolt. A mi falunk egy orvosi rendelő. A mi falunk egy kocsma." Felolvasása előbb ámulatot, majd kicsattanó kacagást váltott ki az egyre feszültebben fülelő hallgatóságból. „Az ám, kocsma! A mi falunk kocsma!" - kiáltozták innen is, onnan is, harsány derűvel. Ok aztán pontosan ráérezhettek e mondat vaskos valóságtartalmára, s a benne rejlő akaratlan iróniára. Üggyel-bajjal tudtam csak lecsendesíteni őket. Néhány hónap múlva, amidőn afféle témazáróként a János vitézről írattam velük elbeszélő fogalmazást, ez a kislány - a nevét nem írom le ide: nem szeretném tudtán kívül, s fél évszázad múltán sem megszégyeníteni - ismét remekelt egyet. E dolgozatának a végét idézem (mint előbb, úgy most is a helyesírási hibák mellőzésével): „Ment, mendegélt János vitéz. Találkozott a zsiványokkal. Hová mész, Jancsi? Megyek kipuculni az Iluska sírjánál. Belépett, bekopogtatott. Az asztalon volt egy kancsó bor és egy tál kirántott hús. És nagy búsan ballagott haza." Az osztály kitörő hahotája ellenére engem aggodalom szállt meg M... - ó, szándékom ellenére kis híján leírtam ide a nevét! - értelmi fejlettségét illetően. Fogtam hát a két fogalmazást s átballagtam velük Róna doktorhoz. O figyelmesen, s néha egyet-egyet bólintva, olykor meg a fejét csóválva elolvasta mind a kettőt. „Mit szólsz hozzá? Valami baj lehet ezzel a kislánnyal itt" - s mutatóujjammal megkopogtattam a homlokomat. „Határeset- válaszolta. - Jól ismerem a családot. Az apja tanácselnök volt a faluban, s amióta én itt vagyok, mindig ivott. Alkoholista. Ezt sínyli ez a kislány a születése, sőt szerintem már a fogantatása óta. No meg persze azt, ahogy az apja bánik vele." „Nem kellene - kockáztatom meg kissé bátortalanul a kérdést -, nem kellene vajon valami másféle intézménybe helyezni?" „Semmiképpen - nézett rám komolyan Róna Pista. - Jobb, ha a megszokott környezetében marad, a többiek nyomában haladva itt még kinőheti ezeket a kis rendellenességeket. Egyébként van egy kishúga is, alsó tagozatos, s annak semmi baja." Ennyiben maradtunk. A kislány aztán a többiekkel együtt kijárta a nyolc osztályt, de hogy utána mi lett vele, s mi lett belőle, annak a híre egyelőre nem jutott el hozzám.

A néhány lappal föntebb említett léckerítésünkre egyébként e kislány édesapja tette rá a kezét. Egy napon levél vár bennünket odahaza. (Akkor már a feleségem is dolgozott: az óvoda vezetését bízták rá, így a nap nagyobbik részét mindketten- illetve hárman - otthonunkon kívül töltöttük.) A levél kurta és tárgyszerű, mellőzi nem csupán a bevezetést, de a megszólítást is. Rövid volta miatt szó szerint tudom idézni ma is: „A lakás előtt álló kerítés az én tulajdonom. Elszállítom." Dátum, aláírás. Mutatom másnap a levelet az igazgatómnak. „Korábban ők laktak ott, ahol most ti - mondja -, azért pályázik a kerítésre." „De valóban elviheti?" „Ugyan már!" - legyint Páll Jóska. Délután, mire hazatértünk, a kerítésnek csak a hűlt helye fogadott bennünket. Bosszankodtam ezen az alávalóságon, ám aztán- épp a kislánya, az én tanítványom miatt - hagytam a fenébe az egészet. Attól a naptól fogva mindvégig még nyitottabbak lettünk a falu felé. Csupán a ruhaszárító huzal túlsó végét kellett vagy másfél méternyivel megtoldva, a hiányzó kerítés oszlopa helyett a portánk előtt álló fához rögzíteni. (Ami viszont a kerékpáron elhaladókat kellett óvatosságra késztesse.)

Hangnemet váltva, örömmel hadd dicsekedjem: nevelői tevékenységem nyomán, a pusztavacsi gyerekek jóvoltából, sportsikerek is születtek. Említettem,

17