Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

tam a Balaton-part egyik félreeső nádasának napverte fövenyére (vajon találnék-e manapság olyan zavartalanul nyugalmas zugot arrafelé?), s a bolgár költészet késő romantikus strófáival bíbelődve napestig ott fetrengtem a kagylótörmeléktől csillámló homokon. Az elvállalt anyagnak mintegy harmadából sikerült magyarul is ép hangon szóló verseket kalapálnom. Megkönnyebbülve, ám magammal elégedetlenül adtam le az elkészült munkát, csendesen eltökélvén, hogy ilyen rabszolgamunkát én többé el nem vállalok. (Álltam is e fogadalmat mindaddig, mígnem vagy öt esztendő múlva rátaláltam a cseremisz, majd a török népköltészetre.)

A tanításban, a gyerekekben viszont sok örömet leltem. Persze gondot is: félbeszakadt tanulmányaim miatt számos esetben csak a nyers tapasztalatokra s ösztönös megérzéseimre voltam utalva. Nagy szerencse, hogy a kölcsönös bizalom hamar kialakult köztünk, s ez esetenként ki-kitöltötte a pedagógiai tudás hézagait. Ezeknek a serdülni kezdő lánykáknak és kiskamaszoknak a többsége nem neveletlenül jelent meg az iskolában, az emberek közti viselkedés alapvető követelményeit még picinyke korukban, odahaza elsajátították - a serdülőkorral járó kisebb-nagyobb kibillenések náluk inkább csak 13-14 éves koruk táján jelentkeztek -, sőt jó néhányuk nagyjából azzal is tisztában volt, hogy hol a helye s mi van - vagy mi lehet - rábízva a közösség táguló körein (család, iskola, falu) belül. Természetesen benne éltek a maguk külön, gyermeki világában, minthogy azonban a felnőttekének is a részesei voltak (magyarán: általában kinek-kinek megvolt a maga korához s képességeihez szabott feladata), korukhoz mérten a többségük felelősen tudott gondolkodni.

Jómagam azon iparkodtam, hogy egyfelől - bármilyen életpályára készülnek is - ne kelljen majd felnőttként a helyesírási hibáik miatt röstelkedniük, másrészt pedig a tananyagban foglaltakon kívül - esetleg ahelyett - kapjanak valami többletet irodalomból, főleg költészetből is. A kislányok között akadt néhány, akinek kiváló „vevő- és leadókészüléke" volt a versre. Közülük egyet-kettőt kiválasztván járási szavalóversenyekre neveztem be őket, 65 tavaszán éppenséggel József Attila kerek évfordulója kapcsán, s jó lelkiismerettel mondhatom: nem vallott szégyent miattuk a pusztavacsi iskola. (Itt jegyzem meg: főleg József Attila tananyagban nem szereplő művei közül szemeltem ki egyet-kettőt, továbbá Nagy Lászlótól Az örök hiány köszörűjén című, 1955-ben írott verset - ezt Gecser Manyikára bíztam, ma is hallom a hangját, ahogy megilletődve, nagy átéléssel mondja -, egy másik alkalommal pedig a magam Lennék kisgyermek című versével indítottam el egy hetedikes kislányt, akinek csupán azért nem ítélték oda az első helyet, mivel a zsűri szerint - úgymond - „nem az ő életkorának megfelelő a vers.")

Akadt azért olykor egy-egy elképesztő tapasztalatom is. Tanév elején a készségek felmérését célzó leíró fogalmazást írattam az én ötödikeseimmel. Címe ez volt: A mi falunk. A gyerekek nagy többsége tárgyszerűen, takarosán, néhány meglepő szemléletességgel sorolta el, milyen is ez a Pusztavacs, s mi minden található a környékén meg benne. Nos, az a kislány, aki a legelső órán az ok nélkül feltételezett nyaklevestől rettegve lelapult előlem a padra, ám az együtt eltöltött délelőttök során fokozatosan visszanyerte bátorsága (ha volt neki ilyen valaha) maradékát, a következő mondatokat olvasta fel a füzetéből: „A mi falunk

16