Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

nem akadályozta irodalmi kiruccanásaimat még akkor sem, ha azok lecsíptek néhány órát a tanítás idejéből. Kollégáim pedig - a kölcsönösség elve alapján - jó szívvel vállalták távollétemben a helyettesítéseket. Akadt aztán a meghívások sorában egy olyan is, ami utóbb igencsak sorsdöntőnek bizonyult. Erre azonban a Pusztavacson eltöltött második tanévben került sor, térjünk hát vissza később rá.

Időm és erőm nagy részét a tanítás meg a létfenntartás gondjai foglalták le, így hát írás tekintetében - legalábbis mennyiségileg - nem mondhatom túlságosan termékenynek pusztavacsi két esztendőmet. (Minden bizonnyal akkortájt rögzült meg bennem az a lírai szűkszavúság, amit az irodalomkritika később - hol elismerőleg, hol pedig elmarasztalólag - végképp hozzákötött a nevemhez.) Talán nyolc verset, ha írtam az ott megélt idő során, statisztikai elosztásban számolva negyedévenként egyet-egyet. Egy részük közvetlenül az ottani élményeimből fakadt (Mély sár, Erdő, falu), akad azonban olyan is köztük, amelynek soraiból - igaz: áttételesen - 56 emlékének visszhangjai sejlenek elő (Kutya a társam; ezt 1964 őszén írtam, de akkortájt sehol, még a híres három T határait feszegető s az én munkáimat kezdettől fogva jóakarattal kezelő Új írásban sem jelenhetett meg, csak kereken három év múlva, 1967 októberében, a Forrás elődjének számító Kiskunságban, s akkor sem némi kis előzetes bonyodalom nélkül.) Ha kevés, ha sok e néhány vers, úgy hiszem, ötven év távolából visszatekintve is jó lelkiismerettel vállalhatom mindegyiket.

A kísérletező kedv s az útkeresés ösztöne időközben arra is rávitt, hogy a szépprózával megpróbálkozzam. Két-három novella jött világra ennek során. El is küldtem mindet Juhász Ferencnek. Ferenc alighanem megfeledkezhetett róluk. Utóbb magam is. Hosszú évek múlva egy kedves, baráti hangú levél kíséretében küldte vissza opusaimat: „Kedves Feri! Fiókom rendezgetése közben találtam rá szép novelláidra" - stb. Mit mondjak? Áldottam, s azóta is áldom a jó szerencsét Juhász Feri akkori feledékenységéért: azok a novellák - vagy mik - bizony bűn rosszak voltak.

Ráadtam fejem az értekező prózára is. Az Új írás írt ki pályázatot az ifjúság, főként a fiatal értelmiség helyzete témájában. Nagy lelkesen nekigyürkőztem hát, s megírtam én is a magamét. A mintegy nyolc nyomtatott oldalnyi elmélkedés a folyóirat 1965/1. számában jelent meg Bizalom és őszinteség cím alatt. Elnéző jóindulattal tekintek vissza vénültöm mind szorongatóbb s mind kényelmetlenebb fedezékéből arra a huszonéves fiatalemberre, aki hiányos előképzettségére és hézagos élettapasztalataira támaszkodva le merte írni s közreadni kiforratlan gondolatait. Nem tudom, hogy magán a szövegen ma vajon változtatnék-e; mindenesetre a címet kicserélném egy sokkalta találóbbra, mondjuk valami effélére: „Naivitás és jóhiszeműség."

Egyszer-egyszer a műfordításba is belekaptam. Az Európa Kiadó megbízásából például 20. századi bolgár költők - Razcvetnikov, Bojadzsiev - verseinek magyarul való megszólaltatását vállaltam el egy bolgár antológiába. Csaknem ezer sornyi anyagot küldött el a kiadó: az eredeti bolgár szöveget meg a nyers- fordításokat. A több mint féléves határidő jóvoltából e munkám nagyja a nyári szünidőre jutott. Apósomék fonyódi nyaralójában töltöttük a nyári heteket, s én reggelente a fordítanivalóval, papírral-ceruzával meg némi élelemmel levonul15