Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

várakozás után - ami akkoriban nem számított igazán hosszúnak, főleg egy hozzám hasonló „rovott múltú" szerző esetében - végre napvilágot láthatott.

Többszörösen késleltetett pályakezdésemnek e fontos állomásához elérkezvén, ha futólag netán eszembe villant is, de túl sokáig aligha tépelődtem afelől, hogy Petőfi ennyi idős korában már minden művét megírta, sőt porhüvelye is a föld alatt pihent. Egyszerűen csak örvendtem annak, hogy végre van már egy saját könyvem, aminek egyedül magam vagyok a szerzője. S annak is, hogy dicső elő- dömtől-elődeimtől eltérően én még élek. Nem minthogyha lenéztek volna annak előtte, ám a könyv megjelenése után még a kollégáim szemében is mintha nőttem volna valamelyest. Persze lehet, hogy csupán én képzeltem effélét róluk - vagy magamról. Némi elégtétellel töltött el az is, hogy Apám, aki az én megátalkodott költői tevékenységemre - Anyámmal ellentétben - kezdettől fogva kétellyel tekintett, e legelső könyvem kézbevételekor már odáig jutott az elismerésben, hogy rábólintva kijelentette: „Na, ez azért már valami."

Kötetemnek jó visszhangja támadt. (Igen: akkoriban a verseskötetek - még az elsők is - országos visszhangot keltettek.) Sorban jelentek meg a többnyire elismerő kritikák, recenziók róla. A legfrissebb, leggyorsabb Nádor Tamásé volt: szemfüles módon ő még megjelenés előtt, a levonatból olvasta el a kötetet, s annak megjelenésével egyidejűleg tette közzé méltatását az Új írás ban. Ám a többieké is - Borbély Sándoré a Jelenkorban, Imre Kataliné A Könyvben, Juhász Béláé az Alföldben, Kaposi Mártoné a Tiszatájban, G. Szabó Lászlóé a Népszavában, Bényei Józsefé a Napjainkban, Horgas Béláé a Kortársban, Ladányi Mihályé az Élet és Irodalomban s Kiss Ferencé a Kritikában - napvilágot láttak még annak az évnek a végén vagy a következő esztendő első harmadában. (Nemrég tudtam meg, hogy 25 éve elhunyt barátom és költőtársam, Ratkó József elismerő recenziója úgyszintén az elsők között látott napvilágot a Szabolcs-Szatmár megyei napilap, a Kelet-Magyarország művelődési rovatában, mégpedig épp november harmadikén, a születésem napján. Személyesen akkor még nem találkoztunk.)

Itt emlékezem meg arról, hogy ekkortájt, vagyis fél évszázada kaptam Szegedről a legelső levelet Ilia Mihálytól is.

Verseskötetem híre nyomán hamarosan elkezdtek hívogatni író-olvasó találkozókra. Az első ilyen meghívás Ceglédre szólt. A város irodalomkedvelő értelmiségi társasága nevében Zoltán Zoltán írta a meghívó levelet, őrajta kívül a már rég elhunyt Maczelka Tivadar nevét és alakját őrizte meg az emlékezetem. Hozzájuk aztán később is vissza-visszatértem, hol egymagám, hol pedig másokkal, például Ratkó Jóskával, Berda Józseffel együtt. (Berda egyébként évekig szinte hazajárt Ceglédre, utóbb még egy jó kis kocsmát is elneveztek róla, kár, hogy az említett társaság szétszéledése, s részint kihalta után Cegléden az a fajta irodalmi élet a Berda-kocsmával együtt elsüllyedt a múlt idő mély homokjában.) Hívtak aztán időközben máshová is, hol erre, hol arra, Szolnoktól Miskolcig, Pesttől Nyíregyházáig, s ha egy mód volt rá, örömmel tettem eleget e meghívásoknak. Mi tagadás: öntudatomat, már-már hiúságomat táplálta, hogy sok helyütt számon tartanak, s hamarosan sikerült felülkerekednem a nyilvánosság színe előtti korábbi lámpalázas állapotomon is. (Ebben persze sokat segített a gyermekek közti mindennapos nyilvánosság is.) Meg kell említenem, hogy igazgatóm soha

14