Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

mielőtt ismét a tulajdonos rendelkezésére bocsájtottuk volna. Megszabott méretű, s nem tágítható albérleti szobánkban ugyanis annak idején csak úgy tudtuk elhelyezni, hogy két lábát lefűrészelvén az egyik végét ráhelyeztük a szoba bútorzatához tartozó egyik dívány szélére. Itt viszont a megmaradt másik két lábától kellett a kiságyat megfosztanom, hogy ismét vízszintes helyzetbe kerülhessen. Normálisnak tekinthető berendezés - konyhaszekrény, asztal, szék, takaréktűzhely („magyarán" spór) - a konyhába jutott. S igen: még a szoba jobb sarkába egy kis kályha; ezt, azt hiszem, az iskolától kaptuk használatra.

A tantestület tagjai jóindulatú érdeklődéssel fogadtak mindannyian, napok- hetek alatt szívélyes viszony alakult ki köztünk, néhányukkal pedig az ott töltött idő során baráti kapcsolatba kerültünk.

Nagy várakozással léptem be első alkalommal az osztályba: az én osztályomba. „Hát mégiscsak elkezdhetek tanítani - futott végig az agyamon -, még ha négy évvel később is, mint szerencsésebb évfolyamtársaim, s még ha nem is valamely városi gimnáziumban, hanem csak egy eldugott kis falu iskolájában, ahol egy tanévvel korábban még nem is volt nyolcosztályos, osztott oktatás!" Egy futó pillanatig meglepődtem rajta, hogy annak a szokásos lámpaláznak, ami a nyilvánosság előtt el-elfogott már tizenegy esztendős korom óta (amikor is egy Petőfi-vers szavalatába belesültem), ezúttal a nyomát sem tapasztaltam. Helyette valami tetterőre buzdító, kellemes izgalom költözött belém, s a várakozásteljesen rám függesztett gyermektekintetek láttán úgy éreztem: bárki hozta világra ezeket a kisfiúkat és kislányokat, mától fogva ők mind a huszonhatan az én gyerekeim is. Ok úgyszintén megsejdíthettek valamit ebből, mert - persze ki-ki a maga módján s mértéke szerint - hamarosan a bizalmukba fogadtak, s ottlétünk két esztendeje alatt szántszándékkal soha nem szomorítottak el, sőt még a kiskamaszok időről időre elősarjadó, szokásos kis komiszkodásaiban sem részeltettek. Engem legalábbis nem.

Arra a legelső órára az igazgató kíséretében léptem be ötödikeseim közé. Páll Jóska néhány rövid szóval bemutatott a gyerekeknek, majd behúzta maga után az ajtót, s magunkra hagyott bennünket. Mielőtt a nevüket egyenként magam is megtudakoltam volna, szép lassan végigsétáltam a padsorok között, hogy közelebbről szemügyre vehessem őket. Figyelmesen, érdeklődve, ám egyelőre szó nélkül követtek tekintetükkel, bár akadt egy-kettő, aki a kíváncsiságtól sarkallva átkönyökölt a mögötte lévő padra, s egész testével utánam fordult, amikor elhaladtam mellette. Az egyik padsor közepe táján egy vézna, sápadt, fakószőke, gyér hajú kislány tűnt a szemembe. O volt az egyetlen, aki csak ült ott, kifejezéstelen arccal előregörnyedve a padban, s nem nézelődött, nem forgolódott utánam, csupán a szeme sarkából leste riadtan, ahogy közeledem hozzá. Olyannyira kirívóan szánni való volt szegényke, hogy odaérkezvén mellé egy ösztönös mozdulattal meg akartam simogatni. Amint azonban a kezemet a feje fölé emeltem, ijedtében úgy lelapult a padra, mint fogolycsibe, ha a kánya készül lecsapni reá. „Úristen, - nyilallott át rajtam a megdöbbenés -, azt hitte, hogy nyakon akarom csapni! Vajon hányszor verhették meg ezt a kis teremtést, hogy ennyire retteg még a simogató kéztől is?!" Azért óvatosan s gyengéden csak megcirógattam a feje búbját, de még akkor is éreztem, hogy reszket a tenyerem alatt.

10