Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Nem korszerű szeretnék lenni, hanem időszerű: (Németh János keramikusművésszel beszélget Ménesi Gábor
dísz- és műkályha-készítő." Nagyapám külön műhelyében készültek az egyedi, esztergált kerek kályhák, ezeket többnyire az arisztokraták vásárolták meg, a kastélyokban ugyanis különleges darabokra volt szükség, különböző stílusú ornamentikával. Ilyen kályhákat kevesen tudtak készíteni, ha jól emlékszem, nagyapámon kívül Győrben és Pécsen volt ennek mestere. A kevésbé tehetős nagyközönség számára a jóval egyszerűbb, szemes kályhák készültek. Felkereste nagyapámat Malonyay Dezső néprajzkutató, aki A magyar nép művészete című könyvének negyedik kötetében részletesen beszámolt a műhelyről és a kályhagyártás folyamatáról. Amikor a szerző megkérdezte, hogyan készülnek ezek a kályhák, nagyapám csak annyit válaszolt: „Csinálja az ember, ahogy tudja, a maga gusztusára." Olyan példamutató szeretettel, alázattal és hittel folytatta a mesterséget, hogy az művészetté nemesedett a keze alatt.- Hogyan emlékszik vissza az égetések hangulatára?- Az égetés valóságos ünnep volt. A kemencét reggel begyújtották, és három árkában estig égett a tűz. Ilyenkor összejöttek a rokonok, barátok, szomszédok, még Takács bácsi, a rendőr is benézett, aki engem gyakran hatalmas köpenye alá bújtatott. Órákon át folyt a szó, meséltek egymásnak az emberek, és gyakran énekeltek. Ha csak tehettem, a közelben tartózkodtam, és tátott szájjal hallgattam a különböző történeteket, például az első világháborúról. Amikor a kemence morogni kezdett, mert nagy huzata volt, azt jelentette, hogy elérte a megfelelő hőfokot. Kiemeltek egy téglát a kemence falából, és benyújtottak egy hosszú, hegyes végű botot, aminek segítségével megállapították, kiolvadt-e már a máz. Ilyenkor le kellett zárni a tüzelőnyílásokat, nem volt szabad semmit rátenni a tűzre, mert könnyen redukció keletkezhetett, ami elszínezheti a mázakat. Vannak azonban szerencsés véletlenek, és meglepő, izgalmas alkotások is születhetnek a redukció következtében. Emlékszem például arra, hogy egy hófehér mázzal ellátott kályha gyönyörű füstszínűvé égett. A tűz ropogása közben elhangzó történetek mellett ugyancsak eszmélkedésemhez tartoztak, és különösen megindították gyermeki fantáziámat azok a mesék, amelyeket anyai nagyapám adott elő.- Ő mivel foglalkozott?- Kudich nagyapám vasutas családból származott, ő maga mozdonyvezető volt a déli vasútnál, az Osztrák-Magyar Monarchia idején Wiener Neustadtig irányította a szerelvényeket. Amikor besorozták, a tengerészeihez került, s az akkor rendkívül korszerűnek számító Mária Terézia hadihajón teljesített szolgálatot. A hajót - a Zenta nevű fregattal együtt - Kínába vezényelték 1900-ban, a boxerlázadás idején. Nagyapám sokat mesélt nekem azokról az időkről, hajókról, tengerekről, távoli vidékekről. Az említett két hajó fényképe ma is itt látható a műtermem falán.- Mindaz, amiről eddig beszéltünk, komoly indítást adott. Mikor került még közelebbi kapcsolatba az agyaggal?- Nagyon hamar. Minden alkalmat megragadtam, hogy beálljak édesapám vagy nagybátyám mellé, esetleg a segédek szorítottak nekem helyet maguk között, és a magam örömére, teljesen ösztönösen, gyurkálni kezdtem az agyagot. Abból készítettem valamennyi játékomat, lovat, kutyát, macskát, de még repülőt, hajót és pisztolyt is formáztam, egyszóval mindent, amire gyerekként szükségem volt. Megengedték, hogy az én dolgaimat is betegyük a kemencébe a csempékkel együtt, és mindig izgatottan vártam, hogy előkerüljön a két kezem munkája. Korán megismertem az agyag törvényszerűségeit, kitapasztaltam, mit lehet abból megcsinálni, és mit nem. Rájöttem például arra, hogy tömörebben kell formázni, mert a vékony részek könnyen letörnek. Nagyobb gyerekként rendszeresen bejártam Lajos 79
