Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Nem korszerű szeretnék lenni, hanem időszerű: (Németh János keramikusművésszel beszélget Ménesi Gábor
bácsi műhelyébe, és csodálattal néztem, hogyan születnek a keze alatt a nagy hasú formák, a gyönyörű lakodalmas fazekak, a permetvizes vagy bugyigás korsók, a csutorák.-A második világháború idején tízesztendős volt. Milyen emlékei vannak abból az időszakból?- Több emlékem is van, valósággal belém égtek ezek a képek. Egyszer Gábor bátyámmal a raktár bejáratánál álltunk, onnan figyeltük a fejünk felett elhúzó amerikai liberátorokat. Egyszer csak éles süvítést hallottunk, nagybátyám hirtelen berántott a helyiségbe, lehasaltunk a földre, és ott vártuk meg, hogy elmúljon a veszély. A bomba nem messze tőlünk, a vasútnál csapódott be. Máskor pedig a szőlőhegyről láttam - ahol a családunknak volt birtoka -, amint a bomba eltalálta a vasútállomáson várakozó, lőszert szállító vonatot. Mellette állt egy másik szerelvény, rajta a keszthelyi Balatoni Múzeum anyaga, a sümegi Damay-gyűjteménnyel, valamint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum műkincsei. Csaknem valamennyi megsemmisült az órákon át tartó robbanásokban. Közben orosz tankok és gyalogosok közeledtek a város felé. A németek az olajmezőket védték, s hamarosan megjelentek a Messerschmittek, az oroszok pedig lőni kezdték a gépeket. Mi éppen hazafelé tartottunk, és apám megparancsolta, hogy az egész család húzódjon egy betongyűrű alá. Olyan is előfordult, hogy az utcánkban esett le a bomba. Unokabátyámmal a szőlőhegyen voltunk, a szüleim és a húgom az összedőlt ház melletti pincében húzták meg magukat.- A helyi gimnáziumban tanult. Volt-e ott lehetőség tehetsége kibontakoztatására?- Szakkör nem működött az iskolában, viszont volt egy kiváló rajztanárunk, Kaposy Antal, aki Csók István és Vaszary János növendékeként tanult a Képzőművészeti Főiskolán. Az egyik órára behozott egy Munkácsy-reprodukciót, és azt a feladatot adta, hogy formázzuk meg agyagból a köpülő asszony figuráját. Mivel az osztálytársaim hozzánk jöttek az agyagért, szégyen lett volna, ha nem tudok megbirkózni a feladattal. Végül olyan jól sikerült, hogy a többiek is tőlem kértek segítséget, és néhányuk helyett elkészítettem a szobrot. Másik alkalommal Petőfi-fejet mintáztunk, és a tanár úr kitette a munkámat a katedrára, azon demonstrálta, hogyan kell mintázni. Akkor már rendszeresen formáztam szobrokat, főleg állatokat, amiket meg tudtam figyelni az udvaron, de olyan embereket is, akiket a környezetemben láttam, és érdekesnek, jellegzetesnek találtam. Szobraimat bevontam kerámiamázzal, majd kiégettem a kemencében. Segédeink közül különösen jó viszonyban voltam a muravidéki Marusics Ferenccel, aki Kisszabadkáról érkezett. Időnként hazament a falujába, én pedig rábeszéltem, hogy vigyen magával néhány agyagfigurát, amit készítettem, és adja el az ottani búcsúban, vagyis már legkorábbi munkáim értékesítésre kerültek. Olyan meghatározó élményekkel találkoztam gyermekkoromban, amelyek később a kerámiaművészet közelébe sodortak. Nem is volt más gondolatom, csak azt akartam folytatni, amit felmenőim elkezdtek.- A háború után azonban a kisebb műhelyek államosításra kerültek, így az önöké is?- Igen. Nagyapám akkor már nem élt, édesapám pedig - meghallva az idők szavát - elébe ment a változásoknak. Megkereste a helyi kályhásokat, fazekasokat, és javasolta, hogy álljanak össze. Ő maga felajánlotta a család műhelyét. Talán ennek is köszönhető, hogy ott maradhatott, és műszaki vezetőként dolgozott egykori műhelyünkben, amely eleinte kisebb manufaktúraként működött, majd nagyobb üzemmé fejlesztették, s abból jött létre a zalaegerszegi cserépkályhagyár. Apámat sohasem hallottam panaszkodni, szerette a munkáját, őt pedig megbecsülték, elismerték a szakértelmét és hagyták dolgozni. Az érettségit követően én is a gyárba kerültem inasként - pontosabban az akkori szóhasználatnak megfelelően átképzős tanulóként -, még segédlevelet is kaptam, később szakmunkás lettem, apám és nagybátyám keze alá dolgoztam. 80
