Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 3. szám - Kurcz Ádám István: A katonák még nem jöttek vissza: Elhallgatások és allegóriák Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában

dolgokról beszél140; az emberek fölött áll, misztikus alak: „mosolygó varázsló."141 A gyerekek nagyon fel is néznek rá, és tanítását isteni üzenetként142 hol komolyan, hol lelkesülten, hol elérzékenyülve hallgatják, mint olyasvalakiét, aki köztük van, mégis elérhetetlen vágy, hogy megszoríthassák a kezét.143 És ő nemcsak tanítja a gyerekeket, hanem igazi deus ex machinával a bajban is megjelenik, amikor az ördögi Kocsmáros fenyegeti őket.144 Más alkalommal is kiáll értük, olyankor is, amikor a gyerekek okozták a bajt.145 Van, hogy azt olvassuk róla, hogy föltartott kézzel mormol valamit, talán a madarakhoz beszél, mint Szent Ferenc146, és olyan képességgel is rendelkezik, amelyek a gyerekek egy vadőrről nem tudtak elképzelni: gyönyörűen zongorázik.147 Hogy ezt a gyerekek örömére megtehesse, arra is képes, hogy egészen valószínűtlen helyre vigyea hangszert: a láp szélére, ahol a torony áll. (Hogy hogyan veszi kölcsön? Nem tudjuk meg. Talán valahogy úgy, ahogy azt a szamárcsikót Jézus tanítványai virágvasámap.) Gergián olyan vállalkozásba fog, amit eleinte rajta kívül senki nem ért, ő mégis nemcsak hinni tud benne, de követőket és segítőket is szerez hozzá: az eget a földdel összekötő tornyot ácsol. Gergián aztán egy, a nagycsütörtöki utolsó vacsorára emlékeztető jelenetben - Jézus halszaporítására és halász tanítványaira utalva - hallal vendégeli meg a gyerekeket, amit azok szertartásosan fogyasztanak el148, mintha áldozati lakomán vennének részt.149 Az ünnepi lakoma után

140 „Örült nekünk, úgy tett, mintha éppen minket várt volna. Gergián mindig mosolygott, ha a közelében voltunk, beszélgetés közben is mosolygott; ha kellemes dolgokról beszélt, akkor alig észrevehetően bólogatott is, ha viszont kellemetlen dolgokról beszélt, akkor rázta a fejét, de még olyankor is mosolygott, vagy legalábbis olyan volt az arca, mintha mosolyogna." Uo., 190.

141 Uo., 244.

142 „Duruzsolt Gergián, duruzsolt. [...] Burai ]. [...] úgy fülelt, mintha kinyilatkoztatást hallana." Uo., 192.

143 Gergián... - hebegte Aranka fülig pirulva. - Gergián... Maga a legrendesebb ember a világon. Aztán ment lefelé a toronyról, nyilván attól félt, hogy elsírja magát. Azt hiszem, akkor valamennyien ettől féltünk; mi is majdnem elsírtuk magunkat. Én nagyon szerettem volna megszorítani Gergián kezét." Uo., 244.; Gergián a legrendesebb ember a világon - ismételte el suttogva Aranka, amit már délután is mondott. - Látjátok, hozott zongorát. Gergián mindig betartja a szavát." Uo., 245.

144 Uo., 206.

145 „- És ha a Ságik meglátják a madaraikat? - kérdezte Aranka. Gergián legyintett. - Most már mindegy. Úgyis meg vannak győződve róla, hogy én voltam a tolvaj - aztán még elgondolkozva hozzátette: -Még mindig jobb, mintha tudnák az igazat. Magukkal könnyen elbánnának. - És magával? - kérdezte Burai J. - Valamit nekem is vállalnom kell - mondta Gergián." Uo., 233. Illetve: „Ellopta a madarainkat - mondta Sági Márton. - Betört a tanyánkra. [...] Burai J. megrázta a fejét: - Nem Gergián... De ekkor a magasból elindult egy elnyűtt vadőri zubbony, lebegve ereszkedett lefelé, mint egy nagy madár, és pontosan a lovak előtt huppant a földre. A lovak rémülten fólágaskodtak, aztán nekiiramodtak. Sági Márton hátrabukfencezett az ülésről, feje eltűnt a szekérderékban, a két lába a levegőbe meredt. A megvadult lovak messze elrohantak vele. Feltekintettünk a toronyra, Gergián izzadt arca mosolygott, és belőlünk is kitört a nevetés." Uo., 237-238.

146 „Gergián a magasba emelte a karját, a kárókatonákat akarta magához ölelni. Mozgott a szája, beszélt a nagy, fekete madarakhoz. - Mind itt vannak - mondta később hangosan. - Mindig utánunk jönnek. Akármilyen magasra megyünk, ők mindig utánunk jönnek." Uo., 243.

147 „Gergián játszani kezdett, halkan, szépen; olyan dolgokat játszott, amilyeneket eddig még sohasem hallottunk. Szinte mozdulni sem mertünk, olyan szép volt minden." Uo., 245.

148 „Komolyak voltunk, nem beszéltünk, mintha egy nagyon fontos szertartáson vennénk részt, hamvadó, füstölgő parazsak felett. Gergián mosolygott, adogatta kezünkbe a halakat, türelmesen várta, hogy mindet megegyük." Uo.

149 „A felszálló füstöt elnyelte a köd." Uo., 245.

73