Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Lengyel András: "… azonos rámpán Sziszüphosszal": Ideiglenes portré a 60 éves Füzi Lászlóról
folyóirat-szerkesztőnek is a léte persze állandósuló kötéltánc. De ez ma alighanem más területeken is így van. Mindennek summájaként kimondható: aki „vidéken" folyóirat-szerkesztő, az missziót teljesít. S Fűzi is egyike azoknak, akik a maguk területén, csaknem fegyvertelenül is, a napjaink nagy kulturális süllyedése elleni harc hősei. Ennek persze ára van, neki is sok mindenről le kell mondania, ami saját egyéni kiteljesedését szolgálná. S ezért, amikor egy-egy szerkesztői döntésével, „kívülről", páholyban ülve nem értek egyet, mindjárt eszembe jut Jókai egyik hősének finom distinkciója. Valószínű ugyanis, hogy „ő is tudja, hogy mit kellene csinálni, de teszi azt, amit lehet". 3 A másik momentum, ami e rövid jellemzésben is mindenképpen kiemelendő, az, úgy vélem, Fűzi László irodalmár alkatának (s következésképpen: művének) személyes sorsa szerinti alakulástörténete. Irodalomtörténész és kritikus, idéztem róla a lexikonokat, s Laci csakugyan ennek indult. Ide vágó, e képet erősítő írásait (köztük jó néhány könyvét, például az elsőt, a Szerepek és lehetőségeket is) köte- lességszerűen föl lehetne sorolni. A szegedi egyetem hajdani neveltjében benne volt egy ilyen, szabványszerűen alakuló szakmai pálya lehetősége is. Jó tanárai voltak, érdeklődése, fölkészültsége megvolt hozzá. A szakma, nem is véletlenül, Németh László-kutatóként ismerte meg. De egri tanárkodása (1979 — 1982), majd a kecskeméti szerkesztőségi állás (1982-től, 1989-től már főszerkesztőként) szinte észrevétlenül élete más lehetőségeire helyezte át a hangsúlyt. S kecskeméti évtizedei alatt, egyre inkább a lapszerkesztés mindennapjaiban mozogva, a hagyományos irodalomtörténészi szerepkör az ő gyakorlatában speciális vonásokat vett föl. Fokozatosan az íróság egy nehezen körvonalazható, bizonytalan kontú- rú, de mégis jól azonosítható - „szabálytalan" - változatához jutott el. Hivatalból is, belső késztetései szerint is kezdettől „nagy olvasó" volt (s maradt máig), aki e mohó, s ugyanakkor kitartó tájékozódásával mindig is egész korára igyekezett rálátást szerezni. S ez az olvasói gyakorlata nem a specializálódásnak kedvezett, hanem az összképre ügyelő, az egészre reagáló értelmiségi magatartás erősítője lett. Hagyományos filológus, intézményes helyi infrastruktúra híján, az igazán nagy szakkönyvtáraktól távol amúgy sem könnyen lehetett volna - az aktuális könyvtermést figyelemmel kísérni, „olvasni" viszont mindenhol, Egerben és Kecskeméten is lehetett. S bár ezzel egy idő után elveszítette a szokványos szaktudósi pálya befutásának lehetőségét, de annál többet nyert. Az egység s az egységben látás élményét. S mivel azt, amit olvasott, rendre egymásra vonatkoztatta, összerendezte, folyamatosan gyarapodó tapasztalatai birtokában világlátása, világhoz való intellektuális viszonya is szép lassan átalakult. így e tudást, intellektusa elmélyülése és differenciálódása következtében ma már inkább egy író, mint az irodalomtörténész megfontolásai szerint használja föl. Anyagát voltaképpen eszerint szűri meg és rakja össze, a világ, amelyet fölépít, szembeötlően narratív világ. Azt csinálja tehát, amit minden író - legföljebb a kifejezés módja őrzi az eredet, az intellektus előtörténetének megkülönböztető jegyeit. 37
