Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Lengyel András: "… azonos rámpán Sziszüphosszal": Ideiglenes portré a 60 éves Füzi Lászlóról
Metamorfózisában alighanem a megtett személyes út személyes magyarázatot igénylő tapasztalatai is szerepet kaptak. Az önreflexió ugyanis elkerülhetetlen lett számára, tudnia kellett, mi történt vele. O, aki egy Sopron közeli falu, Lövő szülötte, s gyerekkora Fertőszentmiklóshoz kötődik, személyes életútja során szükségképpen egy „másik" emberi világ részese lett. Mondhatnánk, világot váltott. Egyetemet végzett, doktorált, írt s publikált, nagy presztízsű értelmiségi professzió művelője lett - s közben szembesülnie kellett az elhagyott (mert szép lassan megszűnő), őt fölnevelő kisvilág, illetve az „új" élethelyzete kontrasztjával. Meg kellett értenie, mi történt vele élete során. S ez a szembesülés számvetésre késztette. A megértés, a megjelenítés és a megörökítés feladata állt előtte. Mindez pedig csak egy olyan műfajban volt teljesíthető, amely egyesítette magában a paraszti világ szociografikus rajzát, az értelmiségi karriertörténet alakulásának legalább implicit jelenlétét, s a mai világ megértésére törekvő kritikai, intellektuális reflexiót. A formát maga a tárgy, a személyes élet alakulástörténete szolgáltatta. Valami olyan megszólalási formát kellett azonban találnia, amelyben mindez nemcsak elfért, de amelyben mindezt hitelesen lehetett bemutatni. A mű pedig, amely ebből a feladatérzékelésből született, minden jel szerint fő műve lett. A lényeget legpontosabban az első kötet (2010) címe fejezte ki: Világok határán. (Ez a kötet két évvel később, két nagyobb egységgel kiegészülve, együtt is megjelent, Kötések, szakadások címmel, de az összképet ez az első kötet határozza meg.) Könyvének anyaga is érdekes, de jelentőségét nemcsak ez az érdekesség adja. A szociográfiai tradíció folytatása és megújítása, az e bemutatást minduntalan distanciáló mai kulturális reflexió, a sorok között szükségképpen megjelenő mértéktartó személyesség, s egyáltalán nem utolsósorban az eddig együtt nem látottnak a személyességet sem nélkülöző egyben láttatása egységes, megkomponált művet eredményez. S művét mindez a magyar próza próteuszi természetű, szabálytalanságaiban is törvényszerű fontos vonulatába sorolja be. Kicsit kacérkodik persze az úgynevezett „posztmodern" kontingencia-élménnyel is, s használja az ehhez tartozó narrációs technikát is (ő is ennek az átmeneti kornak a gyermeke), de saját anyaga van, s ez az anyag elég súlyos ahhoz, hogy szerzője személyétől függetlenül is fontos legyen. Hogy releváns legyen. Könyve révén fölidéződik és értelmezhetővé válik egy világ, amely részben már elmúlt, de amely jelenünk mélyén, a meg nem értettség erejével ma is alakítóan jelen van, s amelyet éppen ezért, ha adunk magunkra, meg kell értenünk. Hogyan tovább innen, ma még nem könnyen megmondható, talán maga Laci sem tudja, merre fog továbblépni. Az a szerepkör azonban, amelyet kialakított magának, elég tágas. „Visszafelé", a hagyományos irodalomtörténészi munkához is nyílik belőle út, s egy más jellegű, reflexívebb gyakorlathoz is. Csak hatvanéves, ideje lesz még mindkét irányban próbálkozni. 4 A harmadik momentum, amelyet itt is kiemelendőnek vélek, evidensnek kellene, hogy legyen - de ma egyáltalán nem az. Irodalmunk „dörzsöltjeiből" alighanem cinikus mosolygást vált ki. Laci ugyanis, tapasztalatból mondom, nehéz 38
