Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Füzi László: Elakadások: 1. rész
S látom Ági lányunkat, amikor ezerkilencszáznyolcvannégyben, a kéthetes erdélyi utunk után Pécsen elfordult tőlünk, mert nem ismert meg bennünket. Látom őket óvodába menet, hosszas beszélgetés közepette, látom őket első nyaralásainkon, a Balatonnál, Tőserdőn, s Galyatetőn, látom őket a Jesolóból Velencébe tartó hajón, hallatlan büszkeségükkel, hogy mindez megtörténik velük. Látom Zsófit, akkor látom, úgy látom, ahogy a hosszú rohanás után az óvodában megpillantottam. Rohantam, mert az étkezdében, ahol ebédeltem, hallottam, hogy a körúton egy teherautó belerohant egy óvodás csoportba, abba a csoportba, amelyikbe a lányunk is járt. Nem őt ütötte el az autó, de ezt akkor, amikor a hírt hallottam, még nem tudtam. Látom őket, ennél korábban, amikor az egyik panelház előtti homokozóban játszottak, s csak később tudtuk meg, hogy a csernobili atomfelhő akkor már Magyarország fölött volt. Ágit is látom, s magamat is, amikor a lányok egy-két hetes távolléte után figyeltük, hogy mennyit változtak abban az időben. Látom őket Ági ásatásain, most már leírhatom, a szelvény egyik sarkában, ahogy csöndesen játszanak. Látom őket, ahogy iskolába mentek, az első babazsúrokon, s látom őket mindig, akkor is, ha nincsenek itthon. Ahogy Petit is látom, a kertben játszik, később könyvtárba megy, s olvas, az iskolát alig elkezdő gyerekként már könyvtárba járt és sokat olvasott. Amikor ennek a szövegfolyamnak az első részét megírta, s azt kiadásra készítette elő, szinte minden tömb mellé képeket helyezett. Könnyen tehette ezt, a képek ott éltek a tudatában, valójában azokat írta le, hozzájuk fűzött megjegyzéseket. A képeket előkereste a fiókokból, elkérte a húgától azt, ami otthonról nála őrződött meg, egy-egy kép után valóságos nyomozást indított, lelőhelyük az elkészült könyvben megtalálható.* Az akkori könyvhöz hasonlóan a mostanihoz is képek tucatjait vehetné elő. *Füzi László: Világok határán, Kalligram, 2010 14. Ezekben az években ismerte meg azt a várost is, amelyikben már harminc éve éli az életét. Harmincnál is több éve annak, hogy először nézett szét a kecskeméti főtéren, azóta szinte naponta keresztülmegy rajta, korábban, ha akarta volna, akkor sem tudta volna kikerülni egyetlen alkalommal sem, hiszen munkahelye a városba kerülése óta mindig itt, vagy a tér közvetlen közelében volt. Az elmúlt évek alatt láthatta a tér napi életét, talán nincs is olyan sarka, szöglete, ahol egy ismerőssel-baráttal ne találkozott volna, ne állt volna meg velük egy-egy szóra vagy hosszabb beszélgetésre, azt is látta, hogy a tér naponta, mi több, még napszakonként is külön-külön ritmus szerint éli az életét. Nemcsak napszakonként, hanem évszakonként is, mondja, tavasszal, nyáron és ősszel a fák és bokrok uralkodnak rajta, télen viszont rideggé válik, az emberek visszahúzódnak az épületekbe, s a város, a nyitottnak és befogadónak tudott 19
