Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Lengyel András: Esszé a szociológiáról (Huszár Tibor: A magyar szociológia története)
egyik, mint utaltam már rá, a nem szorosan vett szociológusok hangsúlyos jelenléte. Itt nemcsak az írókra kell gondolni, de olyanokra is, mint Márkus István vagy Papp Zsolt. Utóbbiak jelenléte azért is érdekes, mert ők már egy viszonylag előrehaladott intézményesülés időszakában fejtették ki az intézményrendszer peremén kibontakozó munkásságukat. A másik momentum, amelyre föl kell figyelni, hogy e listában - helyesen - éppúgy szerepelnek a századelő marxista vagy marxizáló „radikálisai" (Jászi, Szabó, Szende), mint a velük szembeforduló konzervatívok, vagy az 1919 utáni korszak „hivatalos" (s természetesen még jellegzetesebben konzervatív) társadalomtudósai (Weis, Dékány), vagy az inkább a hatalom, mint ellenzéke pozícióit erősítő Rézler. (A szakszerűsödés tétova mozdulatai persze náluk is megfigyelhető.) S a Huszár kortársaiként - kollégáiként - a kötetbe kerülők is többféle kategóriát reprezentálnak. Egészen más képlet például Szalai Sándor, mint mondjuk, Andorka Rudolf vagy Kemény István. A harmadik momentum, amely említést kíván, alighanem az, hogy ez a magyar szociológiatörténet, a nevek alapján, olyan diszciplinatörténet, amelyben éppen a szorosabb értelemben vett szakszociológusok vannak kisebbségben. Igaz, Huszárt elsősorban a társadalomról való gondolkodás érdekelte, s ez „védhető", legitim szempont. A szociológia ideáltipikus formája azonban mégiscsak az elméleti megfontolások alapján, módszeresen dolgozó empirikus szociológia, amely elsősorban új részismereteket állít elő. Az arányoknak ez az átrendeződése azonban - siessünk leszögezni - aligha a földolgozás torzítása; ez szimptóma, jelzi a magyar szociológia strukturális jellegzetességeit, viszonylagos, de letagadhatatlan gyöngeségeit. Másképpen szólva, az autochton fejlődés minduntalan bekövetkező töréseit, kényszerhelyzeteit, a jobb híján megoldások gyakoriságát. Huszár kánonjának ismeretében nem hallgatható el, hogy a könyv, adott formájában, inkább a „magyarországi", semmint a „magyar" szociológia története. Egy magyar történetből ugyanis aligha hiányozhatnak olyan, pályájuk nagy részét kétségkívül nem itthon, hanem külföldön megfutó jelentős szociológusok, mint például Mannheim Károly vagy Polányi Károly, Hauser Arnold vagy Lakatos Imre, s így tovább. Szerepeltetésük nemcsak jogos, nemzetközi tekintélyük miatt lenne indokolt, de azért is, mert tevékenységük beiktatása az összképbe magát az összképet is jótékonyan helyesbítené. S bár igaz, hogy a maguk idejében hiányoztak e szakma magyar intézményrendszeréből, és, ami ezzel jár, szakmai perspektívájából, történeti helyükre kerülésük az ezutáni magyar szociológia szemhatárát tágítaná. Saját, magyar előzményt mutatva föl ott, ahol a mai gyakorlat szerint csak az éppen trendi törekvések divatszerű követése áll. Huszár Tibor könyvének hozadéka mindazonáltal egyértelműen nyereség. Nemcsak egybelátja a 20. századi magyarországi szociológia nagy trendjeit, nemcsak összekapcsolja e szociológia és a szociológiapótló irodalom eredményeit, de finom részmegfigyelések seregét is adja. Fölkészült, okos elemző lévén könyve tele van jó meglátásokban, tovább vihető részeredményekben. S nemcsak a tárgyalt szociológusok munkásságát illetően, de a magyar társadalomfejlődés fontos sajátosságait illetően is. Voltaképpen, a maga indirekt módján, a 20. századi magyar társadalomról, sajátosságairól sok társadalomtörténeti munkánál lényegesebbet mond ki, amikor egy-egy régi tézisre mai perspektívából is felhívja a figyelmet. Akiket ez a társadalomtörténet érdekel, e könyvből gazdag és inspirativ anyagot kap kézhez. A Jászi-fejezetben Huszár mindjárt egy alapvető, strukturális problémára hívja föl a figyelmet. Ez az úgynevezett nemzetiségi kérdés, amely valójában jóval több volt, mint etnikai feszültség: par excellence társadalmi, sőt hatalmi kérdés. A nemzetiségi kisebbségek kényszerasszimilációja, amelyre a magyar kormánypolitika törekedett, nemcsak célját nem érte el, de kontraproduktiv is volt, előrevetítette az ország szétszakadását, népesség- és területvesztését. A leírás, amelyet e tárgyban Jászi adott, s amelyet Huszár lényeg106
