Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Lengyel András: Esszé a szociológiáról (Huszár Tibor: A magyar szociológia története)

látó kivonatolásban idéz, briliáns elemzés. S önmagában is nyilvánvalóvá teszi, hogy „Trianon", e kétségkívül virulens metafora, valójában nem, vagy nemcsak a külső erők, hanem elsősorban a belső anomáliák eredménye volt. Az persze kérdés, hogy a „hazafias érzülettenyésztés" önmaga ellentétébe való szükségképpeni átfordulását diagnosztizáló Jászi szociológusként vagy politikusként ismerte-e föl, amit fölismert. Ám ez Huszárt nem is érdekli, számára maga a felismerés a lényeges. (Sejtésem szerint egyébként a két megközelítési szempont Jászinál is egybecsúszott, s ez az amalgám tette fogékonnyá arra az ország sorsát meghatározó problémára, amelyre a „hivatalos" magyar politika nem tudott jó válaszokat adni.) A Szabó Ervin-fejezet más miatt érdekes. Huszár nem tagadja le, de nem is hangsúlyozza, hogy Szabó személyében a korai magyar marxizmus reprezentatív teljesítménye jelentkezett. Huszár, jó érzékkel, itt is fontos kérdésekre tesz bennünket fogékonnyá. Egy-egy tézist emel ki, de azok rendre fontosak. Ilyen, amikor Szabónak arra a gondolatára figyelmeztet, hogy nem a struktúra, hanem a funkció vizsgálata a lényeges (35.), ilyen, amikor Szabónál elv és érdek viszonya tematizálódik: „Az elvi kérdéseket mindig vissza lehet vezetni az érdekkérdésekhez. Mert micsoda egy elv? A politikában és a társadalomtudomány minden ágában egy elv annak a kijelentése, hogy a politikai vagy szociális akciónak ilyen vagy olyanformája előnyös a közösségre vagy a társadalomra. Márpedig minden, ami előnyös, nem egyéb általánosított érdeknél." (36.) Ilyen, amikor a „kényszerítés" problémája kap új értelmezést. „A rabszolgaság kétségen kívül erőszakosabb kényszerszervezet, mint a jobbágyság, s a bérmunkásság viszonylag emberiesebb ennél." De hogyan vált ez lehetségessé? Szabó válasza újszerű: „Csak úgy, hogy a kényszerítés szükségessége lett kisebb. Vagyis egyrészt a munka vált kevéssé súlyossá, ami az emberiség technikai ismereteinek gyarapodása, tehát a munkaeszközök javítása által történt, másrészt a munkára való kényszerítés az évezredek folyamán bizonyos állandó idegutakat vájt ki az emberben, és részben önként megteszi azt, amit azelőtt csak kényszerítve tett." (37.) S ilyen felismerése az is, amikor a magyar viszonyok kerülnek szóba. „Elég felületes pillantást vetni Magyarország gazdasági szerkezetére és társadalmi szervezetére, hogy kimutassuk: a parlamenti rezsim és a nyugat-európai liberális intézmények homlokzata alatt az ipari kapitalizmusnak még csak a kezdeti stádiumába lépő feudális szervezet rejtőzik." (38.) És így tovább, a példák szaporíthatok. De talán ennyiből is jól látható, hogy Szabóban Huszár nem az ideológust, hanem a társadalomtudóst mutatja föl - joggal, s újszerűén. S az is figyelemre méltó, hogy Szende Pál bemutatásakor is erre helyezi a hangsúlyt, s - egyebek közt - Szende izgalmas ügyvédszociológiáját állítja előtérbe. Szende ugyanis nemcsak a magántulajdon intézménye és a jogrendszer „bonyolultsága" között látott összefüggéseket, de ebből vezette le a „jogtudás és a jogismerés külön foglalkozási ággá" alakulásának folyamatát is. (48.) Kár viszont, hogy Szende tudásszociológiája, amelyet már emigrációban írt, épp csak megemlítődik. Pedig a Verhüllung (eltakarás) és az Enthüllung (leleplezés) kategóriapárosa nemcsak jelentékeny utóéletet biztosított Szende munkájának (még a hetvenes években is kiadták németül!), de mai szemmel is inspirativ megközelítésnek látszik. Az első három fejezet összegezhető tanulsága így egyebek közt az, hogy a huszadik század „szociológusai" nemcsak elméletek másolásában jeleskedtek, hanem az átvétellel és áthasonítással párhuzamosan eredeti invenciókban gazdag „saját" tapasztalatokat is artikuláltak. (Igaz, tehetjük hozzá, a mintakövetés és másolás sokszor elfedi, elnyomja ezt az eredetiséget. De Huszár éles szeme azt is meglátja, amire kevésbé szokás figyelni e tárgykörben - pedig fontos.)

A „szociológiailag releváns felismerésekre" Huszár más fejezetekben is, mondhatnánk mindvégig, megkülönböztetett figyelmet fordít. Ezek súlya és fontossága persze változó, de a könyv a magyar társadalomfejlődés minél pontosabb megértése és leírása érdekében azt keresi, ami e sorba illik. Jellemző, hogy az irodalmi szociográfiáknál is megtalálja a kiemelésre méltót. Illyésnél például felfigyel a pusztaiak kasztszerű tagolódásának leírá107