Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 2. szám - Rabemananjara, Jacques: Karácsonyeste ’47; Mese Bakolinak: versek
mi belopódzik a falánk pincébe. Mit csinálsz ott, aki egymagádban meditálsz, a kovácsoltvas ágyadon s szűzi álmatlanságok őrült heve éget. Szívedet és lágyékodat ezerkilenszáznegyvenhét bolha és poloska marja s tiszta véredtől részegülnek. Csak rágom, keserű számban újra és újra rágom ártatlanságom puha és tört csontját s az igazság liliom-virágát és mindezt lelkem borával százezer éve érlelt borával öblítem. O, én királyi karácsonyestém! Karácsonyestém! De ki jár ott lassú, holdkóros léptekkel, a csönd csúcsán, kihunyt szemekkel, milyen fantom? Kijár ott, neki-nekikoppanva a falaknak, a hideg és mezítelen kőnek, koronáját vesztett király vérbe borult, nemes fejével. A fekete rácsok lezárták a holt év karikás-súlyos szemét. Ott fönn, egész fönn, ragyog egy csillag, gyöngyözik mint egy pezsgőcsepp, friss vércsepp Ki jár ott lassú, holdkóros léptekkel? Sarokvas nélküli háromszoros vastag súlyos kapu nyílik hirtelen. Vajon ki jő és sugárzik a hajdani álmok és világló remények körtáncában. Az emlékezés szép Hercege kezét váltamra teszi és dalol fájdalmas bölcsődalt hinnéd az égbolt széthullását kórusban ünneplő szúnyogok aranyhárfa-fu tama. Fenn, ott, a magasban, szökken egy csillag égen pezsgősüveg-dugó! 11
