Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Ittzés Mihály: Szellemi őrszolgálat a hátországban (Kodály Zoltán munkássága az I. világháború idején)
El is határozta, hogy visszatér még oda valamikor, de egyelőre más program volt előkészítve: feleségével Párizsba utazott június 20-án. Velük tartott Bartók Béla is, aki a franciaországi út utánra hazai pihenőt, majd többhetes moldvai gyűjtőutat tervezett. Mindkét mester Kárpátokon kívüli népzenekutatói tervét - tudjuk - keresztülhúzta a kegyetlen történelem, az egész magyar népzenetudomány legnagyobb kárára. Hosszú idő múltán mások valósíthatták meg Bartók tervét, a bukovinai székelyek dalait pedig csak évtizedekkel később, áttelepülésük után gyűjthették össze a népzenekutatók. Kodály és Bartók számára is megszokott dolog volt a civilizációs szempontból hatalmas kontrasztot jelentő két különböző irányú utazás, hiszen nyári szabadságuk egy részét rendszeresen a népdalgyűjtésre, más részét külhoni utazásra szánták. Ezúttal - már csak a német hatás alól való felszabadulást mindkettejük számára elősegítő új francia zene miatt is fontos - Párizs volt utazásuk egyik célja. A francia fővárosban érte őket a június 28-i szarajevói politikai gyilkosság híre. Bartók még Franciaországban maradt, de a Kodály házaspár július 2-án továbbutazott svájci üdülésre. (Bartók is szerencsésen időben hazatért, nem lett valamelyik franciaföldi „fekete kolostor" lakója.) A pihentető-frissítő üdülés megszakadásáról és az ekkoriban komponált Duó Op. 7. című művének keletkezéséről tíz évvel később, a darab előadására Londonban készülő Léner Jenő hegedűművésznek és Hartmann Imre csellóművésznek írt levelében (1924. február 24.) számolt be Kodály Zoltán, nála szokatlan részletességgel. „1914 nyarán a legelsőrendű lelki és testi dispositióban töltöttem néhány hetet Svájcban. A háborúüzenet napja feleségestül Zermattban talált. Egy-két nap alatt kiürült az egész hely, nekünk is búcsúznunk kellett a leghatalmasabb hegylátványoktól, mert bezárták a szállókat." Itt akár át is adhatjuk a szót Thomas Mann híres regénye, A varázshegy elbeszélőjének, ahogy A mennykőcsapás című zárófejezetben olvashatjuk, Szöllősy Klára fordításában: „Az 'otthon' pánikban felriasztott hangyabolyhoz hasonlított. A fentiek népe hanyatt-homlok vetette magát ötezer lábnyi mélységbe, a sík föld kísértésébe, megostromolta a kis vonat hágcsóját, ha kellett, hátrahagyva még poggyászát is, mely halmokba rakva sorakozott az állomás peronján - a nyüzsgő állomáson, melynek magasságába mintha lentről kénkőszagú, perzselő forróság csapott volna fel -, és Hans Castorp velük zuhant." Kodály a személyes élményeket, az 1914. július végén - augusztus elején velük történteket szinte hűvös tárgyilagossággal ismerteti a Léneréknek címzett, már idézett levélben: „Az út utolsó szakaszát a svájci határra már teherkocsiban kellett megtennünk, mert Svájc is mozgósított. Egy tiroli határközségben (Feldkirch) kellett vesztegelnünk napokig. Itt jelent meg hirtelen a duó víziója. Soha azelőtt nem gondoltam rá, hogy ilyen összeállításra írjak. [...] Kótapapírt Feldkirchben nem lehetett kapni, ezért az 1. tétel, amit ott írtam le szinte végig változatlanul, iskolai kótásfüzetbe van írva. Ilyen talajból nőtt ki a Duó. Hogy mások valaha megtalálnak benne akár a hegyóriások leírhatatlan nagyságából, akár egy hirtelen háború homályos sejtelmeiből valamit, nagy kérdés marad." Az évek múlva bemutatott kompozíció Kodály kamarazenéjének egyik éke. A „hegyóriások leírhatatlan", ám mégis hangképbe foglalt látványát, vagy inkább azt az érzést, amelyet az a szerzőben keltett, nem nehéz meglelnünk az első tételben. A „hirtelen háború homályos sejtelme" a második tétel középrészében a cselló mély, távoli vihar alaktalan moraját idéző hangjaiban és a felette szaggatottan felsikoltó hegedűszólamban jelenik meg egyértelműen, megszakítva a természetben szemlélődő ember némiképp melankolikus nyugalmát kiéneklő fődallamot. Különös a zárótétel elmélkedő, lassú bevezetés utáni gyors részének két változatban is felhangzó epizódja, mely nem idézetként, de erős daliami rokonsággal hivatkozik az egyik Bukovinában gyűjtött népdalra, gazdag hangszeres díszítésekbe és metrikai-ritmikai variánsokba burkolva. (A „Túli a vizen, Tótországon..." kezdetű dalt énekelte Sebestyén László 50 éves andrásfalvi lakos. A Bartók és Kodály 82
