Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 2. szám - Adichie, Chimamanda Ngozi: Americanah
Ifemelu szerette a kampuszt, a tudomány ünnepélyes fellegvárát, a repkény- nyel befuttatott gótikus épületeket, ahogy szellemvárossá változik az éjszaka félhomályában. Leginkább azt élvezte, hogy a könnyed jólét légkörében másnak képzelhette magát, olyannak, akit befogadtak a szent amerikai klubba, aki biztos a dolgában. Annál kevésbé tetszett neki, hogy hajat fonatni Trentonba kell utaznia. Princetonban nem volt igény hajfonó szalonra - az a néhány fekete amerikai, akivel találkozott, világosabb bőrű és szögegyenes hajú, nem tudta elképzelni őket befont hajjal -, mégis a Princeton Junction peronján várakozva éppen ezen töprengett a délutáni napfényben: Princetonban miért nem fonathat hajat? Táskájában olvadozott a csokoládészelet. Néhányan álldogáltak csak az állomáson, mind rövid, szellős ruhás, karcsú fehér ember. Ifemelu mellett egy férfi tölcséres fagylaltot majszolt. Ifemelu a felnőtt amerikai férfiak fagylaltozását éretlenségnek érezte, különösen, ha a felnőtt amerikai férfiak nyilvános helyen fagylaltoztak. A férfi Ifemelu felé fordult:- Ideje volt - jegyezte meg a csikorogva begördülő szerelvényre, tekintetében kiábrándultság, melyet az idegenek a tömegközlekedésről megosztanak. Ifemelu viszonozta a mosolyt. A férfi őszülő haját előrefésülte, mulatságos kísérlet a kopaszodás elrejtésére. Bizonyára tanár, de nem bölcsész, mert azok öntudatosabbak. Természettudomány, tán kémia. Azelőtt Ifemelu az ide illő know-al válaszolt volna, ami itt nem tudást, hanem megerősítést jelent, és beszédbe elegyedett volna, hátha olyasmit hall tőle, amit a blogján felhasználhat. Hízeleg az embereknek, ha magukról kérdezik, és ilyenkor Ifemelu válasz helyett hallgatott, és akkor folytatták. így nevelik őket, ne maradjanak csendben. Ha megkérdezték Ifemelut, mit csinál, kitérő választ adott. - Életmódblogot írok -, mert ha név nélküli blogját a „Raceteenth (Fajszabadítás) vagy Egy nem afroamerikai fekete megfigyelései a fekete amerikaiakról (akiket korábban úgy hívtak: néger)" megemlíti nekik, kényelmetlenül érzik magukat. Bár néhányszor mégis elmondta. Egyszer egy befont hajú, fehér férfinak mondta el, mellette ült a vonaton, haja megkeményedett indákhoz hasonlított a végén szőke pamaccsal, foltos ingjét kellő alázattal viselte, hogy elhitesse Ifemeluval, az igazság bajnokával van dolga, akiből jó társblogger lenne.- Manapság túllihegik a faji kérdést, a feketéknek túl kéne ezen lépni, rég osztályokról szól a történet, a gazdagokról és a nincstelenekről - mondta Ifemelunak indulatok nélkül, és Ifemelu felhasználta ezt a következő posztolás nyitómondatában: „Nem minden befont hajú, fehér amerikai srác reménytelen." Aztán ott volt az a férfi Ohióból, aki a repülőgépen ült mellette. Ifemelu biztos volt benne, lógó öltönyéről, elütő inggallérjáról, hogy középvezető. Érdekelte a férfit, mit jelent az életmódblogja, és Ifemelu elmagyarázta, majd várta, hogy a férfi visz- szavonul, félbeszakítja a beszélgetést, vagy válaszul kifizeti valami közhellyel, például „csak egyetlen emberfaj létezik"... De a férfi kérdéssel jött:- írt már az örökbefogadásról? Senkinek sem kell fekete baba ebben az országban, nem kétnemzetiségűre, hanem igazi feketére gondolok. Még a fekete családoknak sem. Elmesélte Ifemelunak, hogy a feleségével egyetértésben fekete csecsemőt fogadtak örökbe, és a szomszédok úgy néztek rájuk, mintha kétes ügy érdekében 8
