Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 11. szám - Deczki Sarolta: Rendeltetésszerű használat (Bárány Tibor: A művészet hétköznapjai) - Bálint Endre fotókollázsai (A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből, Hungart© – Bahget Iskander reprodukciói)
szakmai tolvajnyelvet működtetnek, mely nemcsak, hogy megerőszakolja a szöveget, de inkább afféle csoportidentitást erősítő mantrát jelent. Ez az elmélet nem csak az irodalmi szöveget degradálja az elmélet szolgálóleányává, hanem erős kanonizációs igényei vannak; számára az az irodalmi szöveg korszerű, amelyik visszaigazolja az elmélet előfeltevéseit. Bárány könnyűszerrel azonosítja azt az iskolát, mellyel Angyalosi vitatkozik, ez pedig természetesen a „recepcióesztétikai iskola", ám joggal kételkedik abban, hogy az értelmezői közösség tagjai magukra ismemének-e a kritikus által vázolt képben. Bárány a Vári György kötetéről szóló kritikát is annak a taglalásával kezdi, hogy milyen nehéz helyzetben van a kritikus, akinek egy viszonylag rövidke szövegbe kell belesűrítenie mindent, ami egy adott műről eszébe jut. Aztán megosztja az olvasóval Vári kritikusi alapállását (mellyel vélhetően egyetért), azt ugyanis, miszerint a kritikaírás nem szakmai belügy, hanem a kulturális közvetítés és jelentésképzés eszköze, mellyel a kritikus hozzásegíti olvasóját kulturális identitásának megformálásához. Nem ez az egyetlen hely, ahol véleményem szerint Bárány talán túlontúl optimistának tűnik - még akkor is, ha ez az optimizmus irigylésre méltó. Még ha el is hisszük, hogy a hetilapok kritikái valamelyest betöltik feladatukat, és orientálják az olvasót, ez már aligha mondható el a havi folyóiratok kritikáiról, melyeket meglehetősen korlátos számú olvasó követ figyelemmel. Bárány szerint Vári kritikái nem csupán azt mérlegelik, hogy a mű megvalósította-e poétikai célkitűzéseit, hanem azt is, hogy hogy milyen kulturális jelentéseket közvetít. Ha az első hiányzik, akkor ideológiakritikával van dolgunk, ha a másodikkal, akkor „esztétizmussal". Vagyis Vári az irodalmi szöveget kontextusával, vagy inkább világával együtt értelmezi, és ebbe belefér az is, hogy figyelmet fordít a szerző életrajzára, vagy akár kultuszára is - márpedig ezek sem túl „korszerű" dolgok. Bárány kiemeli a szerző polemikus és interpretációs energiáit, melyek szerinte a szóban forgó kötet esetében kiegyensúlyozottan működnek, valamint rámutat arra, hogy meglehetősen nagy olvasottságot vár el olvasójától. Keresztesi József kritikus szerepfelfogását Bárány szerint „egyfajta hangsúlyos antiprofesz- szionalizmus" jellemzi, vélhetően ezért is emlegeti munkája egyik legfőbb vonásaként az „üdvös következetlenséget". Ennek az antiprofesszionalizmusnak szerves része Bárány szerint az, hogy mint bárki, „nem szakember" és „nem ezoterikus művész", hanem az a dolga, hogy „karakteres értelmezési javaslataival, világosan kifejtett véleményével és körültekintően alátámasztott esztétikai értékítéletével orientálja a könyvesboltba, könyvtárba tévedt olvasókat" (119). Két ponton sem értek teljesen egyet ezzel. Az egyik az, hogy a kritikus nem tud nem többet tudni az adott műről, mint az átlagolvasó. Jó esetben ugyanis valószínűleg ismeri az adott szerző más műveit is, ami jelentős többlettudást biztosít számára. Valamint az is, hogy egyáltalán vannak teoretikus előfeltevései; tudja, milyen szempontok, módszerek segítségével érdemes szóra bírni egy irodalmi szöveget. A kritikus nem ártatlan. Mímelheti, hogy igen, de ez szerintem hitelének rovására megy. A másik pont pedig, ahol nem értek egyet Báránnyal, ismét csak az ő optimizmusára vonatkozik, mely szerint „a dolgozó nép okos gyülekezete", vagy másképpen, a művelt nagyközönség adna megbízást a kritikusnak. Ha nagyon földhözragadtan nézzük a dolgot, akkor általában egy-egy folyóirat szerkesztősége ad megbízást a kritikusnak, és igen kétséges, hogy az írás eljut-e a feltételezett címzetthez. A „dolgozó nép okos gyülekezete" pedig örül, ha van munkája, és emellett igen ritkán van ideje olvasni, kiváltképp kritikát. Sőt (vállalva a kultúrsznobizmus vádját), még az „okos" jelzővel kapcsolatban is komoly fenntartásaim vannak. Szimpatikus számomra az a kritikusi magatartás, amit Bárány Takáts József kötetében figyel meg; eszerint a szerző mintegy „az irodalom külpolitikusa", aki az irodalmi művek tágabb, társadalmi gyakorlatokba ágyazódó kontextusát is szem előtt tartja. Ennek pedig nyelvi vonatkozásai is vannak, hiszen a „kultúra vagy kulturális kontextus Takáts felfogásában valami olyasmi, ami azonos formát ad a nyelvi és a társadalmi konvenciók rendszerének, és ami meghatározza az adott kultúrához tartozó személyek gondolkodását, világérzékelését" (126). Ebből az irodalomtörténészi gyakorlatra nézve az következik, hogy az irodalmi szöveget a saját korának kontextusában veszik szemügyre, afféle antropológusként. Báránynak külön élményt nyújtanak Takáts mesteri érvei, amellyel lehetséges vitapartnerei ellenvetéseit szereli le; ezek a lehetséges vitapartnerek ismét csak a recepcióesztétikai iskola tagjait idézik, majd megfogalmazza ő is ellenvetéseit a kötet elméleti előfeltevéseivel kapcsolatban. Bárány kötetének egyik legjobb írása a Spiró-regény, a Fogság recepciójáról szóló hosszú tanulmány, amit jó szívvel ajánlok „a dolgozó nép okos gyülekezetének" figyelmébe, de elméleti szempontból izgalmasabbnak tűnik most rögvest rákanyarodni a soron következő két kritikára, hiszen a velük való konfrontációban mutatkozik meg néhány fontos és jellegzetes vonása Bárány kritikusi gyakorlatának. Az egyik szöveg Bókay Antal Bevezetés az irodalomtudományba című könyvéről szól, 110
