Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 11. szám - Deczki Sarolta: Rendeltetésszerű használat (Bárány Tibor: A művészet hétköznapjai) - Bálint Endre fotókollázsai (A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből, Hungart© – Bahget Iskander reprodukciói)
ami elvileg azt a cél szolgálná, hogy a fiatal egyetemistákat orientálja és tájékoztassa szakmájuk alapfogalmai és alapproblémái felől. Bárány szerint a könyv ennek a feladatnak egyáltalán nem tesz eleget, sőt, az összes hibát elköveti, amit el lehet. Az ítélet kétségtelenül szigorú, de szerzőnk hosszasan érvel amellett, hogy miért nem lehet így tankönyvet írni - és érveivel akkor is egyet kell értenünk, ha Bárány számára az analitikus filozófiai hagyomány az otthonos, számomra pedig inkább a Bókay könyvére jellemző kontinentális. Pontosabban: a kontinentális hagyományra nem az a jellemző, amit a tankönyv neki tulajdonít; ez a könyv inkább lejárat fontos filozófiai fogalmakat és velük együtt gondolkodókat is. Bárány ugyanakkor korrekten nem az analitikus hagyomány felől bírálja a könyvet, hanem annak saját előfeltevései, fogalmi rendszere felől. Innen nézve pedig könnyűszerrel kimutatja, hogy előfeltevései nem csak, hogy körkörös érvelést tartalmaznak, de értelmük sincs sok. Ebben egyetértünk vele, hiszen például kétségtelen, hogy van eszmetörténeti alapja az olyan nagy korszakfelosztásoknak, mint az „alteritás korszaka", „a moder- nitás korszaka", stb., csakhogy ezeket nem lehet csak úgy, könnyű kézzel odahajítani. Mint ahogyan az efféle mondatokat sem: „az immenencia totális érvényesülése a lét értelmezésében" (158). Az sem elvárható, hogy elsőéves egyetemisták fognak megvilágosodni az efféle fedezet nélküli mondatoktól, amik inkább azokat erősítik meg vélt igazukban, akik szerint az egész kontinentális filozófia fogalmi szemfényvesztés, és minden további nélkül lehet olyan mondatokat generálni, amik kellő távolságból nézve filozófiai hatást keltenek - csak éppen tétjük nincsen. Nos, ez a tét vész el akkor, amikor - ahogyan Bárány rámutat - „tankönyvben" csak úgy hemzsegnek a „lét" előtagú összetételek. Heidegger (egyik) nehezen megbocsátható bűne, hogy a „fordulat" után már nem volt és lesz élő ember, aki ki tudná bogozni, hogy mit is jelent nála a lét egyre obskúrusabbá és fellengzősebbé váló fogalma, vagyis talán nem árt kritikusabban kezelni ezt, nem pedig tovább növelni a homályt. Igaza van Báránynak; ez a tankönyv nem alkalmas arra a célra, amelyre szánták. Teljesen más problémái vannak Bagi Zsolt kötetével, amit jóval magasabbra is értékel, mint az előzőt. Ugyanakkor leszögezi: „írásom polemikus jellegű: nem értek egyet Bagi diagnózisával a jelenkor kulturális és intellektuális »közállapotaival« kapcsolatban, nem osztom a szerző kultúrkritikai attitűdjét: a tanulmányok következtetéseit gyakran túlzónak és megalapozatlannak tartom, és súlyos kétellyel figyelem az írásokból kibomló történeti víziót" (176). Bagi és Bárány egymástól gyökeresen eltérő hagyományok alapján művelnek filozófiát, ezért úgy gondolom, a könyvvel folytatott vita sok mindent elárul szerzőnk gondolkodásáról. Bárány az analitikus filozófia álláspontjáról vitatja a „reflexió filozófiájának" eljárásait, előfeltevéseit, viszonylag hosszan vázolva a kétféle gondolkodásmód közti különbséget. Az elmúlt pár évben számos vitaanyag született már e témából, és amúgy sincs értelme mélyebben belemenni ebbe most, de pár dolgot érdemes tisztázni. Először is azt, hogy voltaképpen, persze, a „reflexió filozófiájának" is nevezhetjük azt a filozófiai gondolkodásmódot, amit általában kontinentális filozófiaként szoktak emlegetni, csak ha a „reflexió" szót differentia specificakéxú használjuk, akkor ez azt jelenti, hogy az analitikus filozófusok nem szoktak reflektálni? Bárány azt írja továbbá, hogy a reflexió filozófusa számára „mi sem idegenebb, mint a hétköznapi intuícióink vizsgálata" (179), valamint hogy nem tisztázza, hogy mi az absztrakció kapcsolata az empirikus valósággal, a tapasztalattal. Ez azért meglepő számomra, mert a filozófia általam valamennyire ismert és művelt ágában a tapasztalat fogalma legalább annyira „sztárfogalom", mint manapság a humántudományokban a test, a trauma vagy az emlékezet. Persze, az általam valamennyire ismert filozófia a fenomenológia, ami kifejezetten arra szerződött, hogy választ találjon arra, hogyan születnek mindenféle absztrakcióink és ideáink, amikor számunkra elsődlegesen a hús-vér, érzéki tapasztalat az adott. Arról nem is beszélve, hogy pont ezen gondolkodás számára eleve gyanús bármiféle „világnézet", valamint a nagy, kollektív szubjektumokban való gondolkodás, mint pl. a „modernitás embere". Azt ugyanakkor fölösleges lenne tagadni, hogy ennek a fajta gondolkodásnak nem kis hajlandósága van kultúrkritikává válni, ami egyrészt érthető, másrészt azért mégis nehezen tolerálható. Arról azonban általában már leszoktak a filozófusok, hogy világnézetek nevében, bármiféle legitimáció nélkül beszéljenek mások helyett. A filozófus elmondja a véleményét a világ dolgairól, ha kérdezik, de nem képzeli magát sem a világszellem helytartójának, sem néptribünnek. Még akkor sem, ha valamennyire részt vesz kora társadalmi mozgalmaiban, mint ahogyan Bagi is. Bárány bírálatának azzal a pontjával azonban egyetértek, amit a demokrácia működtetésére vonatkozóan fogalmaz meg. Szerinte ugyanis a liberális demokrácia hívei nem elégednek meg azokkal a keretfeltételekkel és univerzális eszmékkel, amiket a demokratikus intézményrendszer biztosít számukra, hanem képesek ezeket életben tartani, működtetni is. Továbbá számomra sem szimpatikus 111
