Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 11. szám - Deczki Sarolta: Rendeltetésszerű használat (Bárány Tibor: A művészet hétköznapjai) - Bálint Endre fotókollázsai (A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből, Hungart© – Bahget Iskander reprodukciói)
újítások is olvashatatlanok. Ám talán mégsem itt van a választóvonal. Igaz, a konvenciótörés önmagában nem érték, de ha az általa létrejött irodalmi mű magas esztétikai színvonalat képvisel, akkor talán mégsem túlzás arra következtetni, hogy az esztétikai minőség a konvenciósértéssel összeadódva talán mégiscsak több, mint önmagában - természetesen mind a lektűr, mind a magas irodalom esetében. A kritikusi beidegződések közé felsorakozik még a nyelvközpontú esztétizmus elve, az aluldetermináció elve, valamint segédelvként a konvencionalitás elve, hogy aztán végül a lektűrre vonatkozóan az utóbbi elv gyengitett változatát fogadja el, vagyis azt, hogy „a szöveg műfaji kódjai által meghatározott jelentést kell preferálnunk" (54), mert ez illeszkedik leginkább a piac gyakorlatához. Itt azonban már kezdek összezavarodni. Készségesen elfogadom, hogy az esztétikai megkülönböztetés elve idejétmúlt. Ebből viszont az következik, hogy innentől kezdve nem teszünk lényegi különbséget lektűr és magas irodalom között, tán még a különbségtételhez sem ragaszkodunk annyira. Akkor marad az, hogy van jó és rossz irodalom. Hogy melyik irodalmi szöveg jó vagy rossz, azt bizonyos elvek alapján lehet megítélni, márpedig a fentebb felsorolt elvek pont affélék, melyek alkalmasnak bizonyulnak a feladatra. De ha mégis vannak olyan kritériumok, melyek alapján egyértelműen el lehet különíteni a „magas" és az alacsonynak tartott irodalmat, akkor ez azt jelenti, hogy mégiscsak érvényes az esztétikai megkülönböztetés elve. Bárány érzékeli a nehézséget, és nagy küzdelmet folytat azért, hogy a szépirodalom és a lektűr közötti értékkülönbség elvét kiiktassa, ugyanakkor leíró fogalomként megtarthassa a lektűr kategóriáját. Ez úgy sikerül neki, ha a lektűrt a „műfaji konvenciók alkalmazásában érdekelt" (58) műként definiálja. Ez intuitíve akár még rendben is lenne, csakhogy fentebb éppen ő maga mondta, hogy a „magas" irodalomhoz tartozó művek sem feltétlenül rontanak neki a műfaji konvencióknak, sőt, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy egy részük egészen konvencionális. Akkor viszont megint csak ott tartunk, hogy nem tudjuk meggyőzően elválasztani egymástól a lektűrt és a szépirodalmat, viszont mégiscsak szükségünk van bizonyos esztétikai elvekre, kategóriákra, ha meg akarjuk indokolni, miért jobb az egyik szöveg a másiknál. Úgy gondolom, Bárány nagyon fontos kérdéseket vet fel ebben a tanulmányban, és érvei is meg- fontolandók. A problémám az, hogy nem vagyok benne biztos, hogy per definitionem meg tudnánk mondani, hogy hol van a határa a magas és az alacsony irodalomnak, sőt jómagam inkább amellett érvelnék, hogy ezek fölött a határok fölött eljárt az idő. Ugyanakkor kétségtelen, hogy vannak jobb és rosszabb irodalmi művek, és esztétikai ítéletünk megalapozásához bizony szükségünk van bizonyos kritériumokra. A Bárány által felsorolt elvek végső soron használhatók, akár együtt, akár külön- külön. A kritikus vagy az olvasó műveltsége sem elhanyagolható tényező e tekintetben. Viszont ebben az esetben ismét csak oda jutunk, hogy az átlagnál nagyobb műveltségű kritikus esztétikai alapon tesz különbséget irodalmi művek között, és e művelet során vélhetően a hagyományosan a lektűrhöz sorolt művek rosszabbul fognak járni. Vagy pedig mégiscsak szükség van a magas irodalom és a lektűr megkülönböztetésére, akkor pedig alighanem erősebb, teherbíróbb fogalomra van szükségünk, mint pusztán a konvenciótörés, illetve -követés. Úgy gondolom, hogy a dilemma nem oldódott meg, ugyanakkor Bárány nagyon értékes szempontokkal járult hozzá ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről beszéljünk egyáltalán. a kritikus szerződése S ugranék most egyet, helyszűke miatt kihagyom a magaskultúra és tömegkultúra egymáshoz való viszonyáról szóló tanulmányt, s rátérek a kritikai blokkra. Ami azért is érdekes, mert Bárány maga is gyakorló kritikus, így a saját kritikai gyakorlatáról is árulkodik az, ahogyan kollégáiról ír. A megvizsgált művek kapcsán ugyanis kivétel nélkül áttekinti a szerző addigi életművét, és megpróbálja kipreparálni a szövegekből azt a módszert, szemléletet, kritikusi észjárást, esztétikai értékrendszert, mely az adott kritikus gyakorlatában tetten érhető. Rögtön az első szövegben terítékre kerülnek a kritikaírás problémái. Bárány azt állítja, hogy a kritikus mindig szorult helyzetben van - noha ez alighanem más mesterségekkel kapcsolatban is elmondható. Jelen esetben azért a szorultság, mert a kritikus nem számolhat be teoretikus előfeltevéseiről, elvégre az olvasó nem az ő olvasottságára, elméleti alapállására kíváncsi, hanem az adott könyvre. Ugyanakkor mégiscsak valamilyen módszertan, műveltség, elméleti alapállás jön működésbe akkor, amikor a kritikus a munkáját végzi, ám ezt - ahogyan Bárány utal rá - csak akkor tudjuk rekonstruálni, ha az adott kritikusnak több munkáját is olvashatjuk. Erre valók a kritikakötetek. Az első szöveg Angyalosi Gergely Romtalanítás című kötetéről szól. Bárány megfigyelése szerint Angyalosi fő vitapartnerei a pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek képviselői, akik afféle 109
