Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 11. szám - Deczki Sarolta: Rendeltetésszerű használat (Bárány Tibor: A művészet hétköznapjai) - Bálint Endre fotókollázsai (A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből, Hungart© – Bahget Iskander reprodukciói)

is legalább annyira releváns, mint a reprezentált dolog. A tanulmány végén pedig maga a szerző sorolja fel kérdéseit, lehetséges ellenvetéseit az ismertetett elmélettel kapcsolatban, jelezve egyúttal, hogy ezekre „már nem ennek az írásnak kell választ találnia" (37). (Ez utóbbi kitételre pedig azért érdemes felfigyelnünk, mert az Angyalosi Gergely kötetéről szóló írásában pontosan azt vetette a szerző szemére, hogy túl sokat használja ezt a fordulatot.)

Természetesen izgalmas Danto művészetelméletének az ismertetése, de a kötet vonatkozásában ez afféle előgyakorlatként, felvezetésként szolgál azoknak a kérdéseknek a taglalásához, melyek szemlátomást igazi kihívást jelentenek számára; a pop- és magaskultúra viszonyáról van szó a művészetben, és különösen az irodalomban. Az első tanulmány az utóbbira figyelmez, felvetve azt a gondolatkísérletet, hogy ha egy marslakó napjaink Magyarországán elolvasna minden magyar nyelvű kötetet, ami az elmúlt 12 hónapban megjelent, akkor mik lennének a tapasztalatai. Bárány szerint többek között az, hogy az irodalom egy szegmense teljesen láthatatlan a professzionális irodalomértelmezők számára; nevezetesen a detektívregény, a thriller, az ifjúsági regény, a szinglire- gény, a horror, a fantasy, a kémregény stb., vagyis mindaz, amit „szórakoztató irodalomként" szoktunk számon tartani, és szigorúan megkülönböztetünk az „igényes" irodalomtól, amit „szépnek" szoktunk nevezni. Az igényes a „magas", a szórakoztató pedig az „alacsony" irodalomhoz tartozik, csak hogy topográfiailag is helyén kezeljük a dolgot. Bárány szerint az utóbbi kategóriához tartozó művek kiszorulása a kánonból egyrészt a jól működő piac hiányának köszönhető, mely nem teszi lehetővé a lektűrirodalom virágzását. Ez az érvelés szerintem ott sántít kicsit, hogy ahhoz, hogy valami a kánonból való kiszoruljon, annak a valaminek már léteznie kell, sőt létezik is - ahogyan Bárány is korrigálja magát egy lábjegyzetben. Kétségtelen, hogy a szocialista kultúrpolitika a maga preferenciái szerint formálta a könyvkiadást, ám emlékeim szerint ez korántsem jelentette a lektűr kiszorulását, sőt olyannyira nem, hogy a „szocialista lektűr" külön kategóriát jelentett - olyat, amilyet, de a „miénk" volt. (Abban Báránynak igaza van, hogy „minőségi" csak ritkább pillanataiban volt.) Szóval talán mégsem ezen múlt a lektűr kiszorulása, sokkal nagyobb szerepe lehet ebben a másik oknak, a „magyar irodalomkritika néhány öröklődő esztétikai és módszertani előfeltevésének", „amelyeket a kortárs irodalomkritikusok többsége kimondva-kimondatlanul elfogad" (41).

Bárány fő kérdése az, hogy milyen előfeltevések mozgatják azokat a kritikusokat, akik nem méltatják figyelemre a szórakoztató irodalmat. A megkülönböztetés elvével azt az alapállást jelöli, mely szerint értékkülönbség van a magas és az alacsony irodalom között, kulturális beidegződéseink legalábbis így diktálják. Abban tökéletesen igaza van, hogy korlátolt dolog a sikeres és népszerű irodalmat reflexszerűen a művészi igénytelenség jelének tekinteni, és még abban is, hogy nagyon ellenszenves a tömegek ízlését szapulni, ám a széles olvasóközönség ízlésével kapcsolatban én már nem lennék annyira optimista. S nem vagyok benne biztos, hogy ezen a téren megbízható-e a könyvesboltok sikerlistáira támaszkodnunk, hiszen sok könyvet vásárolnak antikváriumban, kölcsönöznek ki könyvtárból, kiváltképp azok az egyre szélesedő olvasói rétegek, akik nem engedhetik meg maguknak új könyvek vásárlását. A fővárosi Szabó Ervin Könyvtár sikerlistáján mindenesetre feltűnő az idegen nevű, túlnyomórészt szerelmes regényeket író női szerzők túlsúlya, amiből sok mindenre lehet következtetni, de jó ízlésre aligha. Bárány írt is kritikát egy efféle könyvről, Fejős Éva Hotel Báli című könyvéről, amelyről meg is állapítja, hogy az olvasót nem éri meglepetés, minden fordulat kiszámítható, és a konfliktusok sablonosak. Ám felteszi a kérdést: „de mi ezzel a baj?" (91), majd elkezd magával vitatkozni, és szó se róla, érvei - melyek szerint vegyem észre, hogy a könyv nem mást akar, mint könnyed és befogadható módon szembesíteni az olvasót morális kérdésekkel, életvezetési problémákkal - meggyőzőek. Rendben, észreveszem. De az még mindig nem világos, hogy miért kellene egy sablonos és kiszámítható könyvet egy szintre helyeznem mondjuk egy nem sablonos és nem kiszámítható regénnyel.

A kérdés azonban bonyolultabb annál, hogy ennyivel elintézzük, később visszatérünk rá. Bárány utal még a magyar olvasóközönség konzervativizmusára, arra, hogy elsősorban a jól bevált recept szerint készült könyveket részesítik előnyben. Alighanem itt sem kizárólag piaci mechanizmusok működnek, hanem ebben a konzervativizmusban igen nagy szerepet kap az irodalomoktatás is, amely évtizedek óta körömszakadtáig ragaszkodik olyan kötelező olvasmányokhoz, amelyeknek a nyelve és a tétje is tökéletesen idegen a diákoktól, valamint ahhoz az irodalomértelmezési gyakorlathoz, amikor a tanár elmondja, hogy a költő mit akart mondani. Kész csoda, hogy vannak még emberek, akik önszántukból kortárs irodalmat olvasnak.

A radikális poétikai újszerűség elve szerint azok a művek tarthatnak számot a magas irodalmi státusra, amelyek felforgatják a műfaji konvenciókat. Bárány meggyőzően érvel amellett, hogy egészen hagyományos módon megírt művek is lehetnek esztétikailag magas színvonalúak, és formabontó

108