Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 11. szám - Deczki Sarolta: Rendeltetésszerű használat (Bárány Tibor: A művészet hétköznapjai) - Bálint Endre fotókollázsai (A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből, Hungart© – Bahget Iskander reprodukciói)
esztétikai szempontokra is figyelve. Hogy ez csupán szórványosan jelenik meg az irodalom intézményrendszerében, az már más kérdés. De akkor nézzük, hogy miről is van szó voltaképpen! A könyvet egy előszóként funkcionáló használati utasítás vezeti be, mely a műfaj szabályainak és nyelvezetének megfelelően eligazítja az olvasót a vásárolt termékkel kapcsolatban. (S itt jegyezném meg, hogy egyáltalán nem véletlen, hogy a piac- és kapitalizmuspárti Bárány a saját könyvére is termékként hivatkozik.) Következetesen és egyúttal szellemesen gyúrja egybe a két műfajt két és fél oldalban, mely terjedelemnek köszönhetően a szöveg még éppen innen van a modorosság határától egy hajszállal. Funkciójának ugyanakkor tökéletesen megfelel: az olvasó minden fontos információt megkap a könyvről és a szerzőről. Sőt, utóbbi mintha túl is teljesítené feladatát, amikor ő maga ad szempontokat ahhoz, hogy szerinte milyen feltételek mellett nyújtja a kötet a „legjobb teljesítményt", nevezetesen akkor, ha arra sarkall minket, hogy rendszeresen tegyük fel a kérdést: „miért nincs igaza a szerzőnek?" (10). A szerző továbbá annak a reményének ad hangot, hogy „az egymás mellé rendezett írásokból kirajzolódik valamilyen gondolkodási stílus, irodalomszemlélet vagy kritikusi észjárás" (10). Ezt rögvest meg is erősíthetjük: markáns kritikusi és elméleti álláspont jelenik meg a kötetben, amivel kapcsolatban még azt is meg merem kockáztatni, hogy egyedülálló a magyar mezőnyben. A szerző stílusa, gondolkodásmódja és kedvenc rögeszméi jól felismerhetővé teszik írásait. S noha - mint fentebb írtam - olykor az a benyomásunk támadhat, hogy nyitott kapukat dönget, de az általa felvetett problémákra bőségesen ráfér, hogy alaposan átgondolják őket, pro és kontra. Bárány Tibor márpedig erre vállalkozott; vagyis a populáris művészet, s azon belül is főleg az irodalom kérdéseire kínál válaszlehetőségeket, az analitikus filozófia stílusában és eszköztárával. A kötet négy nagyobb és két kisebb fejezetből áll, ez utóbbiak konkrétan csupán egy-egy írást tartalmaznak. A fejezetek címeit a szerző az esztétikai gondolkodás történetének egy-egy fontos művétől kölcsönzi - például Az ítélőerő kritikája vagy a Rossz közérzet a kultúrában -, mintegy párbeszédet teremtve velük. Az első hosszabb egység, A közhely színeváltozása három hosszabb tanulmányból áll művészetfilozófiai és a tömegkultúrát illető kérdésekről, valamint egy válogatás tartozik még ide a szerzőnek a Népszabadságban megjelent rövidebb kritikáiból, melyek a népszerű irodalomhoz sorolt könyvekről születtek. A második fejezet négy kritikát tartalmaz kritikusok köteteiről, továbbá egy hosszú és figyelemre méltó tanulmányt Spiró Fogságának recepciójáról. Ezt követi a két kisebb fejezet, az egyik Bagi Zsolt a másik pedig Bókay Antal egy-egy könyvének a kritikájával. Ezután jön a Tandori-blokk, öt darab kisebb-nagyobb írással Tandori prózájáról, a kötetet pedig egy 13 kritikából álló válogatás tartalmazza, főleg kortárs magyar prózaírók könyveiről. A kötet legvégén pedig szerzőnk udvariasan felsorolja a szövegek eredeti megjelenési helyét. (Látszólag nem olyan fontos gesztus ez, ám aki tájékozott a magyar irodalom intézményrendszerében és folyóirat-kultúrájában, annak hasznos információkkal szolgálhat ez a három oldal.) A kötet szövegei szervesen illeszkednek egymáshoz, egymást támogatják, erősítik, vagyis nem afféle vegyes felvágottról van szó, amibe minden bele van darálva, amit a szerző az utóbbi években megjelentetett. Egyszóval: tudatos, koncepciózus szerkesztői munka van benne, ezenfelül pedig a magyar könyvkiadási gyakorlathoz képest a szöveggondozás sem hagy maga után kívánnivalót, a borító is kifejezetten tetszetős, és illik a témához. magas, mély Az első tanulmány, a Műalkotások és puszta dolgok arra tesz kísérletet, hogy Danto művészetfilozófiai megfontolásai nyomán próbálja megválaszolni, mitől lesz valami műalkotás, miért tekintjük, érzékeljük annak még akkor is, ha adott esetben egy teljesen mindennapi tárgyról van szó. Vagyis olyan kérdés vetődik fel, amellyel az elmúlt évtizedekben folyamatosan szembesül az, aki kortárs művészeti tárlatokra, múzeumokba jár, s melynek szélső esete a felháborodott „ezt én is meg tudom csinálni!" méltatlankodás. Ahogyan Bárány írja: „mindnyájan különösebb erőfeszítés nélkül el tudunk képzelni két perceptuálisan tökéletesen egyforma tárgyat, amelyek közül az egyik műalkotás, a másik viszont nem az" (16). Ezt aztán azzal árnyalja, hogy a huszadik század második fele előtt a hétköznapi tárgyak és a műalkotások világa sokkal jobban elkülönült egymástól, vagyis egyre nehezebb különbséget tenni a létezők kétféle rendje között, s egyre nagyobb szerep hárul a műalkotás oksági történetére. Bárány aztán sorra veszi a lehetséges ellenvetéseket (a wittgensteiniánus és az intézményes elméletet, a pszichikai távolság elméletét, valamint az affektiv művészetelméletet, a mimézis elméletét), majd miután kimutatta, hogy ezek miért nem tudnak kielégítő választ nyújtani, rátér Danto művészetelméletére, mely szerint a műalkotás olyan sajátos típusú reprezentáció, melynek esetében a reprezentáció módja 107
