Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 10. szám - Tarján Tamás: A Fortunátus balszerencséje (Egy Móricz-dráma színházi sorsáról)

elosztásakor, részint a szokásos lobbizás eredményeként, Böhm Györgynek a dramaturgi díj, Barta Máriának a legjobb női mellékszereplő díja jutott. Két díj: igen szép sikere a Fortunátusnak és a fiatal egerszegi társulatnak. Gálffi Lászlót csalódásként érte, hogy a legjobb férfi főszerepért nem őt jutalmazták.

De még nemhogy a budapesti vendégjátéknál nem járunk: a próbák kezdeténél is alig. A színházi produkció próbafolyamata és a bemutató sosem steril művészi körülmények között születik meg. A pillanatnyi közösségi konstelláció, a színművészek szellemi és fizikai kondíciója, egymáshoz, a rendezőhöz, az alkotótársakhoz, a koncepcióhoz való változó viszonya próbáról próbára módosítja a keletkező produkciót, s a munka szinte elképzelhetetlen a mindennapos szövegigazítások, húzások-betoldások nélkül. Ennek a folyamatnak, mely a bemutató után is tarthat, a rendezői elgondolás körvonalazódása (az olvasópróbára elkészített szövegkönyv létrehozása) és a szereposztás kifüggesztése a két elindító mozzanata.

Mint olvashattuk, Tömöry Péter rendező Fortunátus Imre darabbeli másságát, mely elsősorban kikeresztelkedett zsidó léte, roppant gazdagsága és férfiúi sikerei miatt válik hangsúlyossá, transzponált-átlényegített önvallomásként - a magyarországi körülmények közt dolgozó erdélyi magyar színházművész önazonosság-problémájaként - is értelmezte. Esszélevelének ezért is adta A magam zsidója címet. Két művészi én lakozott, viaskodott benne akkoriban: a megőrző és a megújuló, a korábbi ars poeticájából nem engedő és a magyarországi színházi működésfeltételeknek az erdélyitől némiképp, inkább negatív értelemben eltérő körülményei közé beilleszkedni igyekvő alkotóé. Ezt az előre sejtett, felmért gondot Magyarországra történt áttelepülésekor, már az anyaországban írt Az idő alkalmatos volta (1978) című színdarabjában fejtette ki, melyben Péchy Simon erdélyi kancellárnak, a szombatosok vezető egyéniségének tevékenysége a „Bethlen Gábor fejedelemnek Bethlen Gábora voltál" mondatban summázódik. Vagyis Péchy nem önmagát teljesíti ki a közösség érdekében, hanem (átvitt értelemben) uralkodója másik, jobbik énjeként szolgál. Tömörynek fel kellett dolgoznia, hogy más társulatokban is, de Zalaegerszegen kiváltképp, a háta mögött „kis erdélyi román"-nak titulálták: akkoriban oly sok Erdélyből érkezett - onnan távozni kényszerülő -, különféle hivatású művész kezdte újraépíteni karrierjét, kereste helyét a magyarországi szellemi közösségekben, hogy az óhaza művésztársadalmának egy részében ébredezett a féltékenység, a pozíció- és jövedelemféltő, felülkerekedni, kiszorítani akaró rivalizálás. Kecskeméten a másik erdélyi magyar származék, Szőke István rendező is megkapta titkon az „agresszív román" jelzőt, és a Csehszlovákiából (Szlovákiából, Kassáról) áttelepült Beke Sándor sem úszta meg a persze nem a szemébe mondott „tót rendező" minősítés nélkül.

Gálffi László, aki az idők során többször vendégszerepeit a Hevesi Sándor Színházban, országos hírű (későbbi Kossuth-díjas) művészként ugyancsak „hozott magával" beilleszkedési gondokat. E másféle gondok, amelyek például abban is megnyilvánultak, hogy a Móricz-szöveg kissé régies veretessége (ezt Tömöry a maga erdélyi nyelvi hátterével természetszerűleg ismerte, értette és elfogadta, sőt imént említett drámájában kissé kölcsönzött is belőle) Gálffi modernebb budapesti dialektusával, a vígszínházi társalgási stílushoz szokott hanghordozásával nem egykönnyen találkozott össze. Gellért Oszkár egykor úgy hallotta a darabot: „Nyelvében az Ótestamentum Salamon királyának édessége és Ézsaiás próféta zordsága" lüktet (Salamon neve elő is fordul Móricz szövegében). Tömöry hozzám írott levele úgy karakterizál: „...poétikusan archaizáló (Móricz által kitalált - alkalmazott? -) műnyelv; már a színmű első olvasatakor az Erdély-trilógia nyelvi poézisét idézte fól bennem Ez a nyelvezet az előadásban csak módosulva, csökevényesen, billegve jutott érvényre, vagyis a színházi Fortunátus replikáinak, dikciójának más hangfekvésben kellett volna boldogulnia, mint (nyelvi formáltságát, tónusát tekintve) az irodalmi műnek. Köztes állapotban billeg95