Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 10. szám - Tarján Tamás: A Fortunátus balszerencséje (Egy Móricz-dráma színházi sorsáról)

ve a részben hiteles, részben műnyelvi archaizálás és a több szálból csavarodó ezredvégi nyelv- és beszédállapot között.

Tömöry erős nyelvi-stilisztikai alapozású, ám a részleges akusztikus archaizálásban vizuálisan modernnek és a térben erősen tagoltnak, látványában tartózkodóan reprezentatívnak elgondolt rendezése (díszlet: Csányi Árpád m. v., jelmez: Vágvölgyi Ilona) a zsidó-nem zsidó problematika révén, a kiéleződő szembenállás által az etnikai, érdek-, hit-, képesség- és egyéb különbözőségek modelljét is szerette volna megjeleníteni. E sokrétű diszharmónia és a konfliktusra keresett feleletek dinamikája forrósította fel a próbaheteket. Tekintélyes vendégművész felkérése megtiszteltetés, egyben mindig feszültségforrás a társulat számára. Feszültséget a meghívott emberi személyisége, viselkedésmódja is gerjeszthet, ám gyakoribb és fontosabb, hogy színpadi egója, játéktechnikája, a szereplők viszonyrendjén belüli helye váltja ki az esetleg más interpretációs módokhoz szokott, kisebbségi vagy rivalizálási késztetésekkel küzdő helybeli kollégákból.

Tömöry levele „féltékenység szülte küzdelemről" tudósít. A féltékenységérzet a szerepekből eleve fakadt, fontos alkotórésze a drámának, de kifejeződött benne az is, hogy melyik művésznő vélte magát a Fortunátust játszó ünnepelt fővárosi művész, Gálffi legméltóbb partnerének, „kiválasztott" művésztársának. A küzdelmet a „női hármas" vívta: Barta Mária (Öreg Drághffyné), Szakács Eszter (Drághffyné) és Fekete Gizi (Dina). „Közvetve egymással, de elsősorban velem. Ki a jelentősebb? Kié a női főszerep? Kié lesz Paris almája...?"- írja Tömöry. A három fontosabb női szerep alakítója mellett visszahúzódóbban, de nyilván kénytelen volt állást foglalni ebben a kérdésben Deák Eva (Benigna) és a cserfes kis szolgálólány, Perzsi megformálója, Segesvári Gabriella is. (Megjegyzendő, hogy Deák Éva neve a zalaegerszegi színház honlapjának archív oldalain olvasható Fortunátus-szereposztásból hiányzik, de az előadásból - mint többek között az ugyancsak a honlapon felkereshető, egykor a Film Színház Muzsikában közölt, aláírás nélküli előzetes bizonyítja - nem maradt ki.)

Az emberi-művészi összetevő arra késztette a szövegen egyébként is rengeteget dolgozó rendezőt, hogy jelenet- és párbeszéd-átcsoportosításokkal, epizódbeiktatással (valamint taktikusan biztató, személyre szabott „magáninstrukciókkal") igyekezzen a lehetőségekhez képest elsimítani a konfliktust. Kifejezetten Szakács Eszter kedvéért megrövidítette a második felvonás Drághffyné-monológját, viszont betoldott egy kisjele- netet. A változtatásokkal a színművésznő csak a próbán szembesült (Tömöry ma, utólag hibájának tartja, hogy nem konzultált vele előre). A módosítások - a rendezői emlékezet szerint - minőségileg jelentékenyen emelték az alakítás színvonalát, kisugárzását („olyan hiteles volt [a próbán], hogy mindenkiben elállt a szusz"), másfelől olyannyira sértették a szereppel azonosuló Szakács Eszter önértékelését, önérzetét (mivel nem értett egyet a figura „meg vagyok törve, meg vagyok alázva" gyónásával), hogy szinte meg sem várta a jelenet végét a próbán. Leszaggatta magáról jelmezét, kirohant a színházból, az orvossal betegállományba vétette magát. Két nap múlva, se szó, se beszéd, visszatért a munkába (tudva, hogy az addig távol időző igazgató, Ruszt József ismét a színházban tartózkodik), és „magánszorgalomból", kéretlenül próbálni kezdett egy másik jelenetet Gálffival.

Az idősebb, tapasztaltabb Barta Máriával, a fiatalabb Fekete Gizivel Tömöry könnyebben (persze ugyancsak taktikusan) fogadtatta el koncepcióját. Bartával eredményesebben (és szintén kisjelenet-beírással), amit a színházi találkozó díja is igazolt a környezetét királynői fölénnyel, tárgyként kezelő nemesasszony karakterét honorálva. Fekete Gizivel sikertelenebbül, mert kevéssé méltányolta, hogy Dinának nem a Drághffynéval való női párharcból kell kiindulnia, hanem a gyönyörű zsidó lány szépségének elemi egzotikumából. Ez a vita végül oda vezetett, hogy a színésznő maga helyett inkább jelmezét játszatta (Dina öltözéke, lévén archaizáló-folklorikus zsidó ruházat, a darab szerint tiltott viseletnek számít, azaz önmagában is drámai vonatkozásokkal bír).

96