Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 10. szám - Patak Márta: Várakozás
levegőben semmi mozgás, de már ott van a vihar ígérete, mintha minden arra várna, hogy feltámadjon a szél, és akkor egyszeriben mozgásba lendülhet minden a környéken, a fa levelei, az eldobott jégkrémes papír, még a földön elnyomott cigarettacsikkek meg az ecetfa tavalyról itt maradt, és a felismerhetetlen- ségig összeszáradt vagy széttaposott termései is. De egyelőre állt a levegő. Nem volt kimondottan fojtó ugyan, de kellemesnek egyáltalán nem kellemes. A fiú továbbra is maga elé bámult, egy üvegcserepet tolt arrább a jobb lábával, miközben vitette magát a szatyra lendületével, nézte, ahogy a homorú, zöld üvegdarab lomhán átfordul a másik oldalára és domború lesz, sehogy sem tudja onnan továbbpöckölni, mintha a járdára rátapadva ellenszegülne minden erőfeszítésnek. Elakadt a járda repedésében, nem mozdult tovább, úgyhogy inkább hagyta, nem kísérletezett tovább vele. Egy bárgyú versike jutott eszébe, amit a lányok skandáltak időnként a szünetben. Nem figyelt oda rá akkor, a focizással volt elfoglalva, de most eszébe jutott, az visszhangzott a fülében, szinte nem is hallotta az autózúgást, a buszok berregését, pedig alig ötvenméternyire volt a buszvégállomás, folyamatosan indultak és érkeztek a buszok, szinte ötpercenként, hol leállítottak, hol beindítottak egyet. De nem hallotta, a versike ritmusa dobolt benne, észrevétlenül mérte a taktust a reklámszatyor himbálózásához. Ki-nek a lá-nya, lá-ba ga-tyá-ba. Valami ilyesmire emlékezett, de csak a ritmus maradt meg benne, azt igyekezett értelmes szavakkal kitölteni, E-rik a mál-na, lát-ja a ká-nya. Ilyenekkel. Lassan annyira közel ért a fa alá, hogy szinte neki is tudta volna vetni a hátát, ha akarja. Vagy felakaszthatta volna a szatyrát az üresen meredező ágcsonkra. Frissnek látszott a fa sérülése, mintha valaki legyezőnek tört volna belőle egy ágat. De egyelőre nem támaszkodott neki, még mindig a szatyrát himbálta változó szövegű versikéjének ritmusára. Ti-rá-rá-rá-ra, rá-ta-ta-tá-ra. A földre szegezte tekintetét, miközben lóbálta a feltűnő pink színű reklám- szatyrot. Mintha a járda repedéseit figyelné, hogy hol időzhet el, hogy ne kelljen fölnézni. Szinte várta, remélte, hogy valami majd csak megakasztja, amit aztán alaposan szemügyre vehet. Még nem telt el hosszú idő, még benne volt a mindjárt jövök bizonyossága. És ekkor, szinte mentőangyalként érkezett az a piros potrohú dongó vagy poszméhféleség. Szabályosan az égből pottyant a lába elé, mintha önként kínálta volna magát, miközben elvétette a leszállást. A hátára esett, próbált feltápász- kodni, bal oldali három lábával kapálózva forogni kezdett előtte a földön, és közben a potroha is le-föl járt, azzal is segíteni akarta a műveletet. A fiú arcán mosoly suhant át, mintha üdvözölné a dongó vagy poszméh jelenlétét. Óvatosan meglökte a cipője belső élével, de csak annyira, hogy visszabillentse eredeti testhelyzetébe, nehogy hirtelen meg tudjon fordulni közben, mert félt, hogy akkor elrepül. Figyelte piros, bundás potrohát, amint föl-le mozogva igyekszik megtámaszkodni, hogy lendületet vehessen az átforduláshoz. Mindig csak annyit pöckölt rajta, hogy visszaállítsa előző testhelyzetébe, talán hogy ne kelljen azt látnia, hogy elrepül. Meg se fordult a fejében, hogy rátaposson. Hirtelen egy hangra lett figyelmes, rögtön fel is kapta a fejét, a hang irányába nézett, de nem látott ismerős arcot, pedig esküdni mert volna rá, hogy a nevét 56
