Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 10. szám - Patak Márta: Várakozás

hallotta. Akkor nézett föl először, mióta várakozott. Tekintetével végigpásztázta az állomásról kifelé igyekvőket, de nem találta, akit keresett. Először futott be vonat, mióta ott állt. Annyira el volt foglalva a piros potrohú dongóval vagy posz- méhvel, hogy nem is hallotta a hangosbemondót, hogy vonat érkezik a negyedik vágányra, pedig határozottan megpezsdült, érezhetően mozgásba lendült körülötte a levegő, de őt ez egyelőre nem izgatta. Még nem kezdte nyugtalanítani a sokaság, állhatott mozdulatlanul, kívülről szemlélte egykedvűen az ecetfa alatt.

A poszméhet piszkálta megint. Óvatosan simogatta a potrohát, nehogy megkapaszkodhasson és elrepülhessen, éppen csak annyira ért hozzá, hogy visszaforduljon korábbi testhelyzetébe. Cipője orrával pöckölgette, jó hosszan ki kellett nyújtania hozzá a lábát, hogy kényelmesen elérje. Nem is gondolt rá, hogy ő most mivel foglalatoskodik, miközben vár, egyáltalán semmire nem gondolt, még arra sem, hogy ő itt éppen vár, az édesanyjára, aki néhány perce vagy egy órával ezelőtt a kezébe adta a feltűnő pink színű, füles reklámszatyrot, hogy ezt fogja meg, és itt várjon, mindjárt visszajön. Nem nézett föl, nem fürkészte kétségbeesett pillantással az állomás épülete felől érkező járókelőket, nem figyelt a hangosbemondóra, hogy mikor és milyen irányba indul tovább vonat, amelyik az imént érkezett, és melyik vágányra érkezik a következő. A vonatról leszálló utasokra sem figyelt, magában nem nyugtázta, hogy közönyös arckifejezéssel sietnek el mellette, fel se tűnik nekik, hogy ő ott áll, leszegett fejjel, fogja két kézzel a szatyor fülét, mintha abba kapaszkodna, és himbálja az értelmetlen szövegű mondóka ütemére, melyet a lányoktól hall rendszeresen a szünetben, miközben focizik a többi fiúval, de most észre se veszi, fel se tűnik neki, hogy mi jár a fejében, egyszerűen csak dobol benne az a bárgyú rigmus, ide-oda billeg a szatyor a kezében, és közelebb pöcköli maga elé a piros potrohú dongót vagy poszméhet. Meg se fordul a fejében, hogy elég lenne egyetlen jól irányzott mozdulat, a cipője orrával elég lenne kicsit erősebben odaszorítani a földhöz, szétnyomni a potrohát, mert akkor életben maradna ugyan, de többé nem tudna átfordulni, felrepülni, ott vergődne összelapítva a földön, amíg végleg ki nem szenvedne. De nem gondol ilyesmire, csak vár.

57