Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

homogén lakosságú Kismagyar." Addig forgattam ezeket a mondatokat, amíg 2012- ben megszületett a könyv: Konglomerát (Erdély). És egy ugyancsak mástól tanult, illetve látott „szövegezés": a festő Nagy Alberté. Ő Tordán született, az ősök közt székely felmenők találhatók. Emlékezetem szerint nem kifejezetten gyakorolta a székelységet. A magyarságát igen. Miközben izgatták a modernek, mindenekelőtt Picasso. Meg is festette a nyugtalan, nagy kortársat. És megfestette, 1956 körül, a nyakukat nyújtó Ludakat. És később megfestette a Fehér kakast. Az esőben fejét feltartó, kukorékoló, ázott tolláit büszkén viselő kakast. (Ennek a könyvnek a címadóját. Vele társul a vörösbor. Hogy miért, ebből a fejezetből majd megtudható.)

Marosvásárhely, Bolyaival

Farkassal és Jánossal. A matematikusok révén méltón megszolgált hírnévvel. De nem tehetek róla - Sziszt okoljam érte? -, több mint fél évszázada, egész pontosan 1963 novemberétől, amikor a Korunkban közöltük az emlékezetes Szilágyi Domokos-verset, a Bolyai János Vásárhelyük címűt, mindig ezek a sorok jutnak eszembe:

Kis szarka város, lábam nyomát csókolni érdemtelen: fojtó köldökzsinóroddal végre hagyj békét nekem!

A „Szűk utcák, léptem szorítok" s a többi, főképp a várossal, polgáraival, de az apjával, „a plánétás papagájjal" is perelő Bolyai János (mellesleg Kolozsvár szülöttje, ám ezt már nem Szisz írja, én teszem hozzá elfogult Szamos-partiként - holott a Maros azért, elismerem, tekintélyesebb folyó) - agyamból kiszoríthatatlan, az utolsó két verssorral együtt:

Mi több - nem emelek kalapot a sarki mészáros előtt.

Bevallom, a „sarki mészárosnál" korábbi tapasztalatok, rájuk épülő továbbiak - még 1989 decembere előttiek - alakították bennem a hosszan élő idegenség-, idegenkedésérzést, amely egy névhez kapcsolódott. Érzékelem, igen, le sem szabadna írnom a nevét Hajdú Győzőnek, az Igaz Szó gyakorlatilag örökös főszerkesztőjének, és éppen a Bolyaiak közelében. De hát a „sarki mészáros"... Honnan tudná azonban a fiatalabb olvasó, hogy ki uralta - nem a teljesítmény okán! - a vásárhelyi irodalmi életet 1953 óta (ahol egy Székely János meg Sütő András élt), egészen H. Gy. érthető bujkálásáig, minthogy Ceau§escu utolsó csatlósainak egyikévé sikerült avanzsálnia, az utolsó pártkongresszuson, '89 októberében, bekerülve a Központi Bizottság póttagjai közé. (Vissza nem fojtható asszociáció: furcsa volt az az október, Rácz Győző abban a hónapban halt meg; biztos lévén városi, kolozsvári pártbizottsági tagsága folytán a neki járó kedvezményezettségben, várta a hivatalos eljárást, hogy rátegyék a két vagy három létező kórházi gép egyikére, dialízisre - aztán már késő lett, belehalt a veseelégtelenségbe.) Hajdú pályájáról érdemes volna elemzőbben írni, már csak azért is, mert a kommunista propagandaszöveget, legalábbis itt, Erdélyben, ő vegyítette a legügyesebben a (magyar) nemzeti retorikával, és ez a

30