Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

például az „ázást", „ázást" sosem vetették le, mint ahogy a 19. századi magyar irodalmat mély átéléssel előadó tanárunk, Antal Árpád sem próbálta leszokni, tagadni Kézdivásárhelyhez közeli, nyújtódi beszédmódját. Aztán a gyerekeink mellé - a sorozatban érkezett székiek szünetében - került egy kápolnási lány, így kezdtük megismerni, mit jelent a székely rend, precizitás, tisztaság. A „rendtartást" mint társadalomtörténeti fogalmat, hagyományt már a történész Imreh Istvántól hallottam, olvastam; őt is, Venczel Józsefet (a Csíkszeredából Kolozsvárra elszármazott szociológust) is idéztem A mennyei kapuban (Budapest, 2006): „A székelyeknek a Csabák ködébe vesző őstörténete nem izgat. De nem is érdekelhet, mert azt látom, hogy a mai praktikus embert inkább érdekli a megfogható, konkrét lét, mint a hadak útja vagy a lét előtti misztikus világ."

A székelység térképére, tudom, sokan felrajzolhatók (ismertem, ismerek pesti kemény székelyeket, sőt észak- és dél-amerikaiakat) - én mindenekelőtt Orbán Balázshoz és A Székelyföld leírásához térnék vissza; emlékszem, milyen örömöt jelentett, amikor odaáti barátaink titokban eljuttatták hozzánk az újrakiadás első példányait. Viszont tudom, hogy a 19. századi állapothoz képest mekkora a változás; az Aranyosszék valójában csak történelmileg tárgyalható ebben az etnikai keretben. (Annyira így van, hogy még az újonnan alakult Székely Nemzeti Tanács sem veszi be autonómiatervei közé az Aranyos mentét.)

így aztán én sem kezdem Tordával - ahová még gyerekként eljutottam - az én Székelység-térképemet. Megjegyzem, a tévékben szereplő meteorológusokkal nem értek, végképp nem értek egyet, mármint azzal, hogy külön jósolják az időt Erdélyre és külön a Székelyföldre. Külön beszélni a döntő többségében magyar Székelyföldről persze lehetséges, akár természetes is, de úgy tenni (úgy tudni?), mintha a Székelyföld nem volna Erdély része, a tudatlanságnak - vagy a többi erdélyi magyar agresszív leválasztásának? - a része. Mondom hát, nem a fölfedezésem időrendjében, hanem a mai térképre nézve, a hosszabb-rövi- debb időre meglátogatott székelyföldi (Erdélyhez tartozó!) helységeket, ezekhez ugyanis személyes emlékek kapcsolnak. Tehát: Marosvásárhely, Szováta, Székelykeresztúr, Korond, Farkaslaka, Székelyudvarhely, Gyergyószárhegy, Gyer- gyóremete, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentmárton, Tusnádfürdő, Kézdivásárhely, Kovászna, Sepsiszentgyörgy, Mikóújfalu, Árkos, Bárót, Vargyas. A Marosvásárhely vonzáskörébe tartozó Kerelőszentpált, Radnótot, úgy gondolom, nem kell ide sorolnom, én egyikben sem tapasztaltam székely hagyományt, akár nosztalgiát. Szabédon viszont, Szabédi László fogadott szülőfalujában (ősei, ott élt rokonai révén választotta az írói, majd hivatalossá tett nevet) ünnepségeken, Szabédi-napon székely ruhában táncolnak a lányok, fiúk, jóllehet a Mezőség közelsége érezteti hatását.

Ezzel a székely helységnévsorral kellene hát most elindulnom a múltidézésben, természetesen Erdélybe, párhuzamosan néhány, nekem nagyon fontos személyiség emlékét, művét idézve fel. Az élre nyilván Szabédi kerül, a „Konglomerát" kimondója. Ismétlem, lehet, már az unalomig teszem. Erdély és Kismagyar. Erdély: a Konglomerát. Az 1929. február 13-i naplófeljegyzésében találtam rá ezekre a mondataira: „Most csupán a magyarság szempontjából beszélek, nem az emberiségéből. Nyilvánvaló, hogy az emberiség szempontjából más a konglomerát Erdély, mint az aránylag

29