Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor
Ön, azaz elbeszélésének hőse üzenetrögzítőre felvett, ismeretlen hangokat idéz. Az én telefonomon - a városi „fixen" - az üzenetrögzítő elromlott, évek óta nem működik. Valami viszont igen. Ami az arccal, az alakkal együtt őrzi az egykor jól ismert hangot. Az évek múlásával egyre élesebben. VII. Bejárom Erdélyt Belvárosi gyerek voltam, annyira, hogy Kolozsvár külterületeire is viszonylag későn jutottam el. Kivételnek a Hóstátot, pontosabban a Méhes utcát mondhatom, nővérem osztálytársának, Zágoni Szabó Zsuzsinak, azaz a szüleinek volt ott gazdasága, friss zöldséget hoztunk tőlük. (A Dermata környéke később jött be „világképembe".) A korai évekből, amire máig visszaemlékszem, mármint szülővárosomon kívül, a Besztercéhez közeli Kolibica neve maradt meg, tulajdonképpen azért, mert a nyaralásból hazajövet a részben még szász városban vettek nekem egy kakukkos órát, a kedvencemet - a Mikes Kelemen 15.-ben most is a szobafalon díszeleg, csak már nem kakukkok Dávid unokám a minap is kinyittatta a kakukkfészek ajtaját, hogy legalább a madarat láthassa. Közelebbi, hétvégi kiruccanásainkból változatlanul él a Szentjánoskút, így egyben fogalom ő, a leglátogatottabb Kolozsvár környéki kirándulóhely volt - azóta folyamatosan bekebelezte a Monostor-negyed, felemésztve a Bükknek ezt a részét. Szamosfalva már nem önálló falu, a nagyváros egyik negyede; mi még Darkó bácsival és velünk egykorú gyerekeivel gyalog mentünk ki a sós- és iszapfürdőbe, meg is jártam, a kánikulában ugyanis, azon az egyetlen nyáron kopaszra nyírva (pedig még erősíteni sem kellett a hajszálaimat), napszúrást kaptam, a szemem kétfelé állt, napokig tartó szobafogságra ítélt Kappel bácsi, a holokausztot túlélt kedves öreg háziorvosunk. És még egy régi faluemlék: az 1944. júniusi kolozsvári bombázást követően a szüleim pár hétre kibéreltek egy gyalui házat, oda menekítettek minket, gyerekeket, a nagyanyám felügyelete alatt, az udvarról nyíló másik szobában velünk volt Ilona néni, a Fehérhajú Tündér, a család barátja, cserkészbotjával. Hát innen tágult a kör, érdemben fiatal Korunk-éveimtől számítva. Találkozás az olvasókkal, főként terjesztési meggondolásokból, ritkábban riportutak, később színházi bemutatók, kiállításmegnyitók - és ami ezzel jár. Székelység térképe Viszonylag későn fedeztem föl - noha már 1937 augusztusában, anyakönyvi bejegyeztetésem évében, hónapjában így volt (persze nem ennyire) -, hogy „konglomerátba" születtem. Természetesen úgy tudtam, hogy szülővárosom magyar város. Családunkban a „székelyezés" sem pró, sem kontra nem volt divat, noha nyilván éltek, dolgoztak a körünkben Székelyföldről származók. (Nem szólva arról, hogy nagyanyám, az anyai, a Mikes Kelemenről elnevezett utcában lakott, és még nyolc sem voltam, amikor mi is ideköltöztünk.) Évfolyamtársaim közül többen is különböző „székekből" jöttek, a nyelvjárási sajátosságokat 28
