Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor
harmadszor nemcsak kívülről, turistaként bámulhatom a Monarchia békéjének, gazdagságának ezt a jelképét, de az egyik szárny második emeletén meg is álhatóm, Laci fiammal együtt, az ő és öccse, István révén úgymond tulajdonosi minőségben. No nem semmeringi szállodatulajdonosok ezek a fiúk, hanem a kis apartmanokra szétosztott nyaralóban szerény részesek, az előző görög, Bécsben élt tulaj berendezését, apró-cseprő tárgyait is megörökölték, így én a hajdani Habsburg Birodalom tarka világából szemelgethetek. Felbandukolva a szőnyeggel terített fejedelmi lépcsőkön, amolyan leltárt is készíthettem magamnak a szobákban-kony- hában egy kis cetlire, ám ahogy ez lenni szokott, most, amikor kellene, sehol nem találom. Pedig az itt maradt festmények ránk örökítette történelmi nosztalgia és a vásári holmik, kis porcelánkedvességek, vázácskák, lámpácskák, huszadik századi giccstermékek már-már múzeuma fogad a kényelmes lakrészben, amely a modem technika áldásaival egészült ki. Pár éve, először járván erre, biztattam a fiaimat, lehetőség szerint minél többet őrizzenek meg ebből az átörökölt monarchikus kavalkádból - az ablakból kinézve amúgy is eléjük tárni a hamisítatlan természeti valóság. A kettő együtt adja Semmeringet. Mert ha sétálni indul az ember, akár a villák és szállodák utcáiban, akár elhagyva a hegyoldalba, szakadékok alá-fölé épített települést, a havasok közeli tájban meglepő otthonossággal szembesül. Az erdei sétányok itt valóban sétányok. Az egy dolog - itthon nemigen tapasztalom (falvaink egy részében még igen) -, hogy a szembejövő férfi, nő, nagyobbrészt idősebb kiránduló ráköszön az emberre, Grüss Gott!; az erdő közepén időről időre pad várja a megpihenni akarót, a pad mellett szemétkosár, és hogy túl ne teljen, az autók elől egyébként elzárt úton feltűnik egy keskeny járgány, kiüríteni az összegyűlt (kevés) hulladékot. Természetesen sehol egy elszórt újság, műanyag palack vagy egyéb 20-21. századi emberi maradvány. A levegő tisztaságát leírni nem lehet, a nyugalmat főképp nem, amely itt körülvesz. Hosszú távon vajon hogy élném meg ezt a világot? A Monarchiában született apámra, anyámra gondolok, s még inkább anyai nagyszüleimre: ők ugyanígy élték (volna) meg a semmeringi napokat? Egyáltalán, kell-e ez a távolság, a birodalmat szétszakító égszakadás, a rákövetkező, immár teljes évszázad, hogy ekkora nosztalgia ébredjen az emberben a „monarchikus" csend iránt? Merthogy csend azért van Kalotaszentkirályon, a zentelki régi malomban is, és ott (itt) anyanyelvemen köszönnek rám. A Semmering pedig messze van Kolozsvárhoz. Mégis. Talán még eljutok egyszer a Südbahn Hotel közelébe, az Alpok levegőjét szívni, ha nem is Ferenc Jóska világát visszasírni. New York-Kolozsvárt A New York-Kolozsvár távolságot ezer kilométerekben kell mérni, valamikor azonban (még hetven éve is, az én gyerekkoromban) elég volt kimenni a Főtérre, hogy a büszke városnévvel a tornyos kávéház és szálloda bejáratánál találkozhassunk. Hírességek sora miatt lehetne a falon emléktábla, kezdve Ady Endrével, de emlékszem egy filharmonikus koncertet követő estére, itt ültünk feleségemmel, és a szomszéd asztalnál Ferencsik János rendelt a pincérfiútól vacsorát. Igaz, akkor 21
