Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor
már a kevésbé kozmopolitának gondolt Continental névre hallgatott az épület. Pár éve aztán a vendéglő és a szálloda is bezárt, kezdődött a pusztulás. Hogy ez milyen szintig jutott, azt már a 2013-as Kolozsvári Magyar Napokon látni lehetett, egy évvel később pedig „a romlás virágai" teljesebben kibontakoztak, köszönhetően egy okos képzőművészeti-kulturális kezdeménynek: megnyitni, legalább egy hétre, a lepusztult folyosókat, szobákat az alternatív művészet számára. A több éve privatizált és azóta is használaton kívüli patinás épület a város szívében: Kolozsvár szégyenfoltja. Hogy mennyire az, most a harmadik emeletig, a tetőtérig feljutva tapasztalhattuk meg - ez az élmény megdöbbentőbb, mint a tavalyi, amikor csak az alsóbb terekbe bocsáttattunk be. A földszinti kávéház-vendéglő pattogzó mennyezete, a hulló fali díszek már elégséges mozgósító látványnak tűntek, ám a maguk korában luxusnak számító lakosztályok, csempézett fürdőszobák jelenlegi állapota, meggyőzően kiegészülve fiatal grafikusok, fotósok, festőművészek e térbe álmodott rémálmaival, a hatást sikeresen felfokozták. A lépcsőházi fordulóban fogadó „Recepció" (Jánosi Andrea installációja) az első telitalálat, ugyanis az innen nyíló sötét kis helyiségben elemlámpával megnézheti a látogató a falakra helyezett fényképeket, kivetítve nagyban pedig asszociálhatjuk a New York (Continental) mai állapotát a horvát tengerpart egykori luxusszállójának sorsához; a különbség csak az, hogy az adriai csendet-nyugalmat a délszláv háború közelmúltbeli borzalma tette tönkre. Itt a béke hozta az eredményt. Fennebb, szobáról szobára járva, újabb értelmezések fogadnak, például Szabó András tükörcserepekből összerakott, emberi figurát középpontban sejtető mozaikja; arrébb apró, bélyeg méretű, átlag női portrékból összeállított fényképsorozat, az elmúlt (?) szocialista korszak tanulmányozására alkalmas „kitaláció", az eljelentéktelenítés és kiszolgáltatottság minimalista emlékműve. A szovátai Kuti Botond színes olajképei - kivételesen egy tágas, világos, újonnan meszelt apartman helyén - a szakmaiság magas szintjén, akár hagyományosnak mondható műalkotásokban, festőileg értelmezik a pusztulás jelenségét. Mindezt, a sok üres, használhatatlan szobát „értelmessé" tevő képzőművészeti felhozatalt betetőzi a három emeleti szintet összekapcsoló installáció, egy szerzőpáros (Izsai László Zacsek-Koncz Árpád) ötlete. A belső folyosói kinyitott ablakokból tárul elénk a világítóudvart kitöltő látvány: az emeleti szobaablakokat groteszk gipszfigurák uralják, fejük tetején álló csonkok, „kalimpáló" lábak, mintha integetnének. Valószínűleg nem betervezett, de performansz méretűvé varázsoló elemek játszanak bele a képbe: a belső romokon fészkelő galambok csodálkozva, értetlenül bámulják, hogy mi is történik itt, ebben a zárt és mégis nyitott térben. A kolozsvári híres New York Szállodában. Túlélt (itthoni) égszakadás A New York emeletein megtapasztaltakhoz képest semmiség. Bár nagyon rosszul végződhetett volna. A dolgozószobában voltam, Istvánék, legnagyobb, húszéves és a legkisebb, ötöt töltött unokámmal, a konyhában reggeliztek, Liliké, a drótszőrű, lassan hétéves tacskó az udvarra lezárva, amikor a robbanásszerű riasztásra ki akartam futni, megnézni, hol és mi történt. Kinyitva az előszobába nyíló 22
