Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin
érezni lehet a szuggesztív meggyőződést, és van, amikor csak véleményt lehet érteni. Van, amikor azt sem, hanem csak kijelentő mondatokat. Hölderlin költeményeiből egy hatalmas, sajátos, merész, a megszokott gondolkodást és érzést feldúló és átalakító látomás, világérzés - az, ami Eötvösnél érzemény volt: „Kit nem hevít korának érzeménye, / Szakítsa ketté lantja húrjait" - jelentkezik úgy, hogy kétszáz évvel később tulajdonképpen épp annyira feldúl és alakít, mint keletkezése idején, és minden egyik újraolvasásakor. Ezért gondolom azt is, hogy minden modernizálódás ellenére ugyanegy kornak a költészete, megélhető világa. 5. Hölderlin számára az eszményi az embereknél, ami az Isteneknél: az egy és mind, az egymástól különböző jellegű egyesek, individuumok közöse, egésze. Ennek hiányától szenvedett, különösen saját népe, a németek között, ahogyan ezt hosszasan taglalja fivérének 1799. január elsején írott levelében (II: 725skk), amit egy másikban (II: 767skk) folytat. „A barbárok körülöttünk legjobb erőinket tépik szét", írja, és azt, hogy ellensége az egoizmusnak, a despotizmusnak, az emberek egymás iránti ellenségességének. Amíg az emberek nem zavarják, békében megél közöttük, legyenek amik, de az a baj, hogy azt tartják az egyedülinek, amik, és nem hagynak mást érvényesülni. A „korlátoltság apostolai", különösen a németek, hiányzik belőlük a ruganyosság, az érdeklődés minden iránt, ami saját szűk körük fölé emelné őket. Egyfelől mindent sötéten, félénken elutasítanak, másfelől vak áhítattal alávetik magukat annak, ami saját körükön kívül van. Az érzéketlenség a közös becsület és a közös tulajdon iránt „a modern népeknél persze általános", de a németek között eminensen megtalálható. „Az affektált kiabálást a szívtelen kozmopolitizmusról és a túlfeszített metafizikáról" nem lehet jobban cáfolni, mint azzal, hogy Thalész és Szolon bejárták a világot, meg akartak ismerkedni a különböző népek alkotmányaival és filozófusaival. Egy verssorban mondja tömören, amit levélben hosszasan, hogy „gondolat-gazdagok és tettszegények vagyunk" („Wir sind gedankenvoll und Thatenarm”). Petőfinél a költők vezetik a népet, mint Mózes; Hölderlinnél: „Kant a mi nemzetünk Mózese", de az emberek az arany borjúk körül táncolnak, mondja, és húsos fazekaikra éhesek, értelmetlen szokásaik és véleményeik alól nem hallják meg jobb, eleven természetüket, az bebörtönözöttként sóhajtozik. A filozófiai olvasmányok mellett, teszi hozzá, a politikaiak éppen olyan jótevőn hatnának, ahogyan a művészet, és különösen a költészet is, amit azonban lenéznek. Holott az emberek számára vadakként élni az erdőben épp olyan természetellenes lenne, mint állatok számára a művészetek. Eszményítésre kell gondolni, amikor azt mondja: természetes ösztöne az embernek, hogy idealizálnia kell azt, amit már maga előtt talált: „Miért vannak kertjeink és szántóföldjeink? Mert az ember jobbat akart, mint amit már meglévőnek talált. Miért van kereskedelem, hajózás, miért városok, államok mind a tumultussal, a jóval és a rosszal? Mert az ember azt akarta, hogy jobb legyen neki, mint amit talált." Ezért a tudomány, a művészet, a vallás, de az emberek manapság főleg megszokásból, utánzásból, a meglévők iránti engedelmességből, szükségből teszik, 15
