Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin
amit tesznek. Az viszont rossz, ha az ember azt hiszi, ura és mestere a természetnek, mert a művészet és az emberi tevékenység elevent létrehozni nem képes, „az alkotó erőt fejlesztheti, de maga az erő örök, és nem az ember műve." (II: 769sk) Kertek és szántóföldek mellett városokat és kereskedelmet említ, egy lélegzetre. Azt hiszem, nem csak Németországra gondolt, hiszen az képzeletében az ókori Görögországgal montírozódott együvé, ráadásul Görögország sem volt egyetlen ország: független városokból állt, ahogyan Hölderlin életében, Bismarck előtt, a németek is független hercegségekben, királyságokban és polgárvárosokban éltek. A szellem szereti a kolóniákat, írta. Az egymásba montírozódást nem csak hiszem. Fivérének írott levelét egy a készülő Empedoklész halála című szomorújátékából idézett részlettel zárja, ami ezekkel a sorokkal kezdődik: „Ó, ama idői l Szeretet gyönyörei, amikor a lelkem / Istenektől ébresztetve, mint Endümionnak, / A gyerekként szunnyadó, megnyílt, / Őket élőket, a mindig-fiatalokat / Az élet nagy géniuszait / Felismerte - szép Nap! Nem emberek / Tanítottak, saját szívem ösztönzött / Halhatatlanul halhatatlanhoz, / Hozzád, hozzád, nem tudtam Istenesebbre / Találni, csendes fény!” (II: 771) Ezt a szomorújátékban nyilván Empedoklész mondja, de épp olyan nyilvánvalóan Hölderlin maga. Empedoklészt azért is olyan lényeges hangsúlyozni, mert azt hiszem, vele lehet magyarázni, amit egyébként ő sehol sem tesz meg, hogy miért menekültek el az Istenek, miért volt Krisztus az utolsó földön járó Isten, és miért kell együtt visz- szatérniük. Miért az idő tele az Isten-távol ideje. Empedoklész gondolkodásában a Harc és a Szeretet korszakai váltogatják egymást, mint az évszakok, ciklikusan, egy adott törvény szerint, aminek okáról, adójáról semmit se lehet tudni, kezdetéről és végéről sem, de a váltás ciklusos jellege miatt ezekről nem is lehet mit mondani. A földön járó Istenek elmenekülésével a Szeretet korszaka ért véget, és ha kérdezem, miért, mi elől menekültek, a válasz nyilván csakis az lehet, hogy a Harc, a Viszály évszaka, „az idő Tele" elől. Hölderlin ezt a gondolatstruktúrát vette át, Krisztus távozásával és visszatérésével változtatva rajta. Gondolható lenne az ő látomása a két gondolatstruktúra szintézisének, ha lenne ilyen szintézis. De nincsen, nála egyértelműen nincsen. Egyensúly(ozódás) viszont lehet. Antigone fordításához írott megjegyzéseiben írja (II: 373skk), hogy a költőknek honosoknak, honosfóldieknek („Vaterländisch") kell lenniük, és Szophoklésznek máshogyan kellett, mint „nekünk", azaz a kortársaknak. A honosfóldi kifejezésnél (ezért fordítottam így) nem hazafiasra vagy honfira kell gondolni, hanem a föld mellett az időre is, és ebben az együttesben arra, amit az ész formál („Vernunftform") akkor és ott, ahol megörökölt, de nem mozdulatlan, azaz nem földhöz-, azaz röghözragadt, hanem az ott eleven-élő helyen: az Időben, ami mind múló-érkező, mérhető, mind örök. Mondhattam volna patriótát, ő használta, bár ritkán, ezt a szót, de ő tudta, hogy a görög patér, a latin pater atyát jelent, nem apát. Gondolt persze a németekre, Germaniára, akiről egy hosszú verset írt, aminek a végén a (nőnemű) Germania tanítja majd a többi népeket. Honosföldin azonban egész saját korának földjét érti, és meggyőződése, hogy az más, mint ami a görögöké volt. Röviden: a görögök halandóknak tudták, fogták föl magukat, az ő Zeuszuk az élet és az alvilág között tartotta az egyensúlyt, nekik „Isten a Halál alakjában" volt jelen. „Számunkra azonban, mivel mi a tulajdonképpenibb Zeusz alatt állunk [az 16
