Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Tóth László: Jelvény nélkül

autodidakta kutatóként egyértelműen az ő tanítványának vallanám magam, ha ezt magára nézve nem erezné sértőnek) - értelemszerűen a felvilágosodást érintették; a tanár úr persze a legapróbb részletekig otthon volt ebben a korszakban is. Mint ahogy, s erre az elmúlt évtizedek alatt példátlanul széles és színes palettán kibontakozott munkássága is elegendő bizonyítékot szolgáltat (pedig már ötven felé közeledett, amikor, 1979-ben, az első tanulmánykötete, A délszláv népköltészet recepciója a magyar irodalomban Kazinczytól Jókaiig megjelent, pillanatnyilag azonban a huszonvalahányadiknál tart, nem számítva szerkesztéseit, összeállításait - találóan írta róla Olasz Sándor a hetvenedik születésnapjára készült köszöntőjében, hogy „napóleoni lendülettel" dolgozik), a magyar felvilágosodás és reformkor irodalma mellett otthonosan mozog a kiegyezés kori, illetve a századforduló, továbbá a 20. század magyar irodalmában, s a kortárs próza- és verspoétikákról is kevesen írtak olyan felkészült és érzékeny tanulmányokat, mint - Tandori Dezsőről is például - ő; egyike a határon túli magyar irodalmak legalaposabb ismerőinek (egészen a legfiatalabb nemzedékekig — az erdélyi Orbán János Dénesékig, Fekete Vincéékig vagy a szlovákiai Csehy Zoltánékig, Németh Zoltánékig s a már náluk is fiatalabbakig számon tartva közülük szinte mindenkit); a Magyarországgal szomszédos népek és nemzetek irodalmának, művelődésének, valamint a délszláv (szerb, horvát, szlo- vén)-magyar, román-magyar, szlovák-magyar, osztrák-magyar, cseh-magyar irodalmi kölcsönösségnek - közép-európai kulturális-irodalmi térnek, társadalmi-nyelvi kölcsönviszonyoknak is — kikerülhetetlen magyar kutatója és szakértője; az Osztrák-Magyar Monarchia szellemi örökségének továbbvivője, kulturális gazdagságának, nemzeti-nemzetiségi és társadalmi viszonyainak tárgyilagos elemzője; nemkülönben ismeretesek - még ha érintőlegesek is - dráma- és színháztörténeti vizsgálódásai (behatóan foglalkozott például Kazinczy Ferenc színházi törekvéseivel, de Katona József Bánk fórjának Előversengéséről is jelentős tanulmányt írt); a magyar irodalmi és kulturális komparatisztika, összehasonlító irodalomtudomány egyik megújítója és mérvadó tekintélye; írt könyvet, hármat is, Kazinczyról (Az érzékeny neoklasszicista, 1996; „Aki napjait a szépnek szenteld", 2009; Kazinczy Ferenc és a vitatott hagyomány, 2012), kettőt Petőfiről (Petőfi-versek elemzése, 2001 - ezt Szappanos Balázzsal; A [posztjmodern Petőfi, 2001), Jókairól (Öreg Jókai nem vén Jókai, 2003), Krúdy Gyuláról (Szomjas Gusztáv hagyatéka, 2006), négyet Márairól (Márai Sándor titkai nyomában, 1993; „...egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba", 1998; „Ne az író történjen meg, hanem a műve", 2002; Siker és félreértés között, 2007; író esőköpenyben, 2007), de Baka Istvánról (Árnyak közt múlandó árny, 1999) szóló írásait is külön kötetbe rendezte, s több kötetet is összeállíthatna az utóbbi évtizedek magyar irodalmának alkotásairól, alkotóiról, jelenségeiről szóló kritikáiból, értékelő-elemző tanulmányaiból; szerkesztett komparatisztikai kézikönyvet (1987-ben, s gyakorlatilag idetartozik a Bevezetés az összehasonlító irodalomtudományba [2012] című könyve is); a Szegedi Egyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén - melyet tanszékvezetőként lényegében ő épített ki - a Monarchia íróit, irodalmi életét és jelenségeit, a birodalom valamennyi népének hozzájárulásával létesült, ún. „közép-európai szöveget", „monarchia-szöveget" vizsgáló kutatóműhelyt, továbbá tanácskozásokat, konferen36