Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Tóth László: Jelvény nélkül
ciaanyag-köteteket szervezett (ez utóbbi, Szövegek között című sorozata immár tizennyolcadik köteténél tart), ami nem véletlenül tette oktatási intézményét a magyarországi Monarchia-kutatás központjává, s mint ilyen, az egész térségben fontos szerepet tölt be; a német olvasóknak magyar irodalomtörténetet írt; egyetemi tevékenysége mellett gyakori részvevője a hazai és nemzetközi tanácskozásoknak; könyvbemutatókon, irodalmi rendezvényeken vállal szerepet („egy értelmiségi - vallja - ...nem zárkózhat be a szobájába .......ha egy könyvet bezárnak a szekrénybe, az nem könyv többé, hanem papír, ragasztó, ólomfesték")... És még sokáig sorolhatnánk a Herder-díjas irodalomtudós nemzetközi összefüggésekben - a (kelet-)közép-európai kommunikációs térben - is jelentős munkásságát (tudományos publikációinak száma az ezerhez közelít, melyek Európa számos országának szakmai közönsége előtt, közel tucatnyi nyelven - a magyaron kívül németül, angolul, franciául, oroszul, csehül, szlovákul, szerbül, szlovénul és bolgárul - ismertek, s persze, az idegen nyelvek közül maga is tud számosat, a fáma szerint fiatalkorában minden nyáron megtanult egyet, mely szenvedélye azzal kezdődött, hogy a gimnázium hatodik osztályában egy nap közölték velük: „ezentúl nem az imperialisták nyelvét, az angolt" fogják tanulni, „hanem a szocialistákét, az oroszt", ami azután megnyitotta előtte más szláv nyelvek kapuit is). Vagyis, a mai magyar irodalom, irodalomtudomány legkiterjedtebb érdeklődésű, legszélesebb műveltségű és legtágabb látókörű, vertikális és horizontális irányban egyszerre ható, példa- és iskolateremtő alkotó elméi között a helye („Dolgozni kell, ennyi az egész!", sűrítette valahol egyetlen mondatba életfilozófiájának lényegét), aki nemrég egy, a kolozsvári Helikon számára készült interjúban e sokrétűség okát azzal magyarázta Xantus Borókának, hogy bár hite szerint „egyetlen irodalomtudomány... egyetlen irodalomtörténet létezik", amely azonban a „felvilágosodás kora óta egyre több részre esett szét", ami viszont azzal járt, hogy a csupán egy-egy területre összpontosítok a „nagy egész távlatait elveszítették". A 20. századra viszont megérett a felismerés, hogy az „egyes részterületek" az „események és a jelenségek mögé nézést nem tudják teljes mértékben pótolni", s „Ahhoz, hogy valakiről hitelt érdemlően tudjunk nyilatkozni, a teljes társadalmi, szellemi, művészeti kontextusban kell elhelyeznünk", azaz vissza kell térni a „tudományköziség" goethei hagyományához. Fried István munkásságában ez a hagyomány érvényesül, amihez nála természetes elemként társul az Európában élés, illetve a régióban élés szintén sokáig elfeledett (mifelénk: elfeledtetett) hagyománya is, hiszen aki a Közép-Európában együtt, illetve egymás mellett élő népek irodalmát, kultúráját - s igazából a sajátját is - meg akarja érteni és megfelelőképpen értelmezni, annak „Legalább két műveltségben járatosnak kell lenni, de inkább háromban vagy ötben". Hiszen „A magyarság számára egzisztenciális kérdés, hogy megismerjük, kikkel éltünk/ élünk együtt, ha nem is olthatatlan szeretetben", mert ez a megértés önmagunk megismerését és a valóságnak megfelelőbb ismeretét segítheti elő. S ebben az okfejtésében megint csak a goethei eszmét ismerni fel, amikor a költőfejedelem a műveltségnek olyan fokáról beszélt Eckermannak, „ahol az ember úgyszólván a nemzetek fölött áll, és átérzi a szomszédos nép szerencséjét vagy fájdalmát, mintha az a sajátjáé lenne". 37
