Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Nyerges Gábor Ádám: Honnan jönnek még költők?
nosztalgikus atmoszférája - a <klottgatya> szó pedig a versegészbe csak nehézkesen illeszthető stílusértékével, a szöveggel szembeni olvasói elvárással is szem- bemenve abszurd, már-már csattanószerű véget kölcsönöz a versnek (ez a megoldás tekinthető a későbbi Orbán Ottó-i költészetben előszeretettel alkalmazott, egyik markáns, karakteres poétikai eljárás - korai - előzményének). 6. Ifjúságom, e málna-ország Ha egy pár gondolat erejéig még visszatérünk a vers nézőpontkérdésének idő- vetületére (1. egy ponttal korábban), a vers szerkezete alapján is megvalósítható az egyes idősíkok elkülönítése. Az első négy versszak igeideje múlt, itt tehát egy, a jelenből szóló elbeszélő nézőpontból elevenítődnek föl már elmúlt emlékek. A múlt időhöz érdekes módon T/l személyben beszélő alany tartozik: „Milyen fiatalok is voltunk..." stb. Az ötödik versszakban (ahol jóformán bármilyen szempont szerint tagoljuk is a verset, minden esetben éles cezúrát fedezhetünk föl) azonban az idő egy csapásra jelenre, a személy pedig egyes szám elsőre vált (egy sornyi, E/2 személyű, azonban retorikai funkciója miatt inkább általános, mint „valódi" E/2-es alanyúnak tűnő kérdés-megszólítás után: „Bámulok csak utánad és nem hiszem el..." stb.). A váltás retorikai-kommunikatív funkciója minden bizonnyal a távolítás/elide- genítés és érzelmi közelítés állandó keresztbe játszatásának, egymással való ellenpontozásának kihegyezése, amennyiben elfogadjuk, hogy a jelen (meglehetősen szarkasztikus és gyakran a szándékos túlzás, túlfokozás eszközével élő, groteszk) ábrázolása („én lovagolok tigrisfüveken a birka-csatába") egyszersmind folytonosságot is képez a múlttal. így, ha csak összefoglalni kívánnánk a vers ezen részét, azt mondanánk, hogy bár a jelen idejű létállapot (konnotatíve: „felnőttkor") képviselője nevetségesen hat a groteszk, abszurd láttatás miatt, nem csinál mást, mint18 tudatában önnön nevetséges helyzetének, dacosan csak azért sem vesz tudomást a múlt idő („gyermekkor") jelen-(már)-nem-létéről. Az utolsó előtti sor idő(sőt, állapot)megjelölése afelől sem hagy kétséget, hogy a jelen idő nem is annyira folyamatos, mint inkább állandósult jelen, ideje: örökké19, ami egyszerre általánosabbá is teszi, a szubjektuménál eggyel magasabb absztrakciós szintre is emeli a beláthatatlan belátást: „a kifogyhatatlan ég" bizony nemcsak kifogyható, de még el is suhan, kertjének örökzöld díszeit már mások viselik, ahogy (mivel örökké-időben vagyunk) mindig mások fogják viselni, hiába lovagol még a lírai én emlékeinek (a jelen idő felől szemlélve) kisszerűnek ható csatáiba, és kívánja megadásra bírni magát a megszólított „gyönyörűséget" (ez esetben talán egyen18 ahogy a sorok közül kivilágló finom öniróniából - „én élek itt, mint a csengettyűk tengere, örökké, / mezítláb, klottgatyában" - is kitetszik 19 hiszen az emlékezés aktusa (e felfogás szerint legalábbis) lényegében kiemeli az idő folyamatos múlásából az emlékezőt - az éppen emlékező ember, ha tetszik, egyszerre van két időben (a jelen idejű emlékezés közben a megelevenedő, rekonstruált múltban is), ha úgy tetszik, valójában egyikben sem: hiszen a felidézett múlt nem valóságos közeg, csak emlékkép, egy elmúlt pillanat (vagy pillanatok) másolata, míg a jelen idő átélése sem lehetséges, míg az emlékező a múltba réved; így valójában valamiféle két idősík közötti „senkiföldjén" reked 182
