Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Nyerges Gábor Ádám: Honnan jönnek még költők?
egyben koordinálja is az olvasót; hiszen a mi-részekbe15, természetesen, ameny- nyiben úgy akarja, a befogadó is beleértheti magát. Azonban, ha abból indulunk ki, amit Margócsy István írt Orbán Ottó E/l-éről, igaz, már egy jóval későbbi pályaszakasz fontos kötete, A keljfóljancsi jegyese kapcsán16 - („folyamatosan teremti verseinek senki mással össze nem téveszthető beszélő figuráját, (...) verseinek kétségbe- vonhatatlanul egyes szám első személyű, a többes szám felé ki nem terjeszthető költőimá- góját: olyan valaki beszél itt, aki nem óhajtja saját sorsát más számára is érvényes (vagy kötelező) példává általánosítani, aki nem tud mások nevében, vagy mások helyett (akár mások érdekében) beszélni..."17 -, a Zöld ország többes számú szólamait is nehezen tudnánk másként, mint az eltávolítás, a személytelenítés eszközeiként értelmezni, méghozzá izgalmas módon egyszerre az elbeszélő szubjektumtól és a többes szám által eredeti jelentésében (meg)jelölt, nem erőteljes kontúrokkal körülhatárolt emberközösségtől is. Azonban, ha tehát ezeket tekintjük személytelen szólamoknak, mitől, miben különböznek az én - e logika alapján személyes(ebb?)nek tételezhető - szólamaitól? 5. Mi voltam én egykor A T/l-es szólamok az emlékezés pozíciójából szólalnak meg, múlt idejűek, szemléletük (1. a korábbiakban) a jelenből szemlélve, ahhoz viszonyítva nyeri el leginkább a nosztalgia élményére rájátszó hangulati többletét. Az utolsó versszakban énre váltó beszédmód azonban már más igeidőben konstruálódik: a versbeszéd jelen idejében szól, holott tematikailag (és hangulatában) még az emlékek közé illene. Hogy tisztázzuk a versben megjelenő időksíkok és személyek elsőre talán kissé kuszának tűnő rendszerét, meggyőződésem szerint az utolsó versszak harmadik-negyedik sorában érdemes az értelmezés kulcsmomentumát keresni. A vers utolsó öt sorának repetitív, négyes „én" kezdete után a fokozott feszültség feloldására a szerző a szövegkörnyezettől (sőt, s egyben talán ez is a lényeg, hogy saját ekkori költői eszköztárához képest is) teljesen szokatlan, váratlan megoldást választ: az emelkedett és a fokozás ezen részére csúcspontjához érő versszöveget („én lovagolok tigrisfüveken a birka-csatába, / én kiabálom teli torokból: gyönyörű, add meg magad! - I én húzom a körtefa őrült, kis harangjait, / én élek itt, mint a csengettyűk tengere, örökké") ezzel a zárósorral ellenpontozza: „mezítláb, klottgatyában". A mezítlábasság megjelentetése az előző sorok mesei-heroikus álom(szerű) képeivel eleve tartalmi feszültségben áll (nagyjából úgy, ahogy a földhözragadt realitás és a csodálatos-különleges álomvilág konvencionális felfogásban is) - ebből a feszültségből eredeztethető talán a vers édesbús-keserű/ 15 lévén a vers nem konkretizálja, inkább csak szituálja (fizikai környezetbe, - múlt - időbe helyezi és bizonyos cselekvéseit írja le) e többes szám első személyű csoportot; ezzel - végső soron - magát a befogadót sem zárja ki belőle egyértelműen 16 azt sem árt azonban megjegyezni, hogy nem (feltétlenül) csak erre a bizonyos kötetre vonatkoztatva - a magam részéről ezt sokkal inkább érzem általános, mint kizárólag az éppen tárgyalt kötetre vonatkoz(tathat)ó megállapításnak 17 Margócsy István, Orbán Ottó: A keljfóljancsi jegyese = M. I., „Nagyon komoly játékok" - Tanulmányok, kritikák, Pesti Szalon, Bp., 1996, 128. 181
