Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

többé, írta. A berlini fal ledöntése után mintha újra megtaláltuk volna a közös ihletet. Napjainkban kiderült, hogy foszladozik. A mindinkább kulturális válságba torkolló gazdasági válság, a globalizmustól való félelem fölébresztette azokat a vad erőket, amelyek visszavonulni látszottak. O ezt a közös világot féltette. Egy másik nagy európai író, Thomas Mann gondolataira utalnék, aki a harmincas évek második felében erélyesen figyelmeztetett: Európa, vigyázz! Arra intett, hogy harciasabban kell kiállnunk az olyan hagyományos értékek mellett, mint a humanitás, a felvilágosodás, az észbe vetett hit, a kultúrák találkozása. Ő is a közös világot védelmezte. Ma úgy látom, hogy a harmincas évekre emlékeztető, baljós deja vu játszódik le körülöttünk, amikor újra időszerű a Thoman Mann-i jelszó: Európa, vigyázz!" Barátaimnak először Márai naplójegyzeteit javaslom olvasásra, melyeknek egy része megjelent szerbül is. Úgy látszik, még kaphatók e könyvek. Néhány nap múlva néhányan felhívnak és megköszönik, hogy felfedeztek egy nagy európai magyar írót. (2011)

(Az EU-ban, Konstantinovictyal) Végre Szerbia kiérdemelte a kandidátusi státust! A késő éjszakában Újvidéken hallom az autók tülkölését. Kilépek a teraszra, ahonnan jól látom az EU-zászlókkal robogó autókat. Örülök, azonban az örömbe üröm is vegyül, miközben azokra a barátaimra gondolok, akiket közel húsz éven át éppen az európai hitvallás miatt szidalmaztak, kritizáltak és megaláztak. Tulajdonképpen nem is a kilencvenes években kezdődött mindez, hanem régebben, még a hatvanas évek elején megtapasztaltam. Gyökértelen kozmopolitának nevezték azokat, akik hittek, hogy Márai Sándor szavaival éljek, az európai hivatásban. Igaz, akkor ezt az ideológiát nem emelték állami rangra, erre csak a kilencvenes években került sor. Barátaim közül sokan már nincsenek az élők sorában, de ha élnének, akkor sem kérne tőlük senki elnézést. Most Ivica Dacic belügyminiszter Brüsszelben énekli a Miljacka című dalt. A hír hallatán úgy éreztem magam, mintha valamelyik külvárosi kocsmába tévedtem volna. Ha nekem lehetőségem lett volna jelen lenni a brüsszeli ünnepségen, akkor szerényen az európai zászlók árnyékában Radomir Konstantinovic A vidék filozófiája című művét olvastam volna. Mégpedig a Treci program című folyóiratban 1969-ben megjelent első kiadást, amelynek megannyi mondatát aláhúztam és kijegyzeteltem. Fontos nap ez, vallom én is, de cseppet sem mellékes, hogy ki és miként értelmezi. Sasa Ilic Zoran Djindjicre emlékező cikkét olvasgatva a Pescanikban megfordult a fejemben, hogy nem mellékes, ki és miért tartja fontosnak. „Egyedül a Szerb Tudományos Akadémia és az Egyház főméltóságai közbiztonsági erők támogatásával morzsolják majd az imafüzért a szabadságszeretők egzekú- ciójához", írja a fiatal belgrádi író. Ő ezen a napon Djindjicre emlékezik, én Konstantinovicra. Djindjic nevét nem hallom ezen a napon, de Konstantinovicét sem, akit az akadémikusok verőlegényei nemrégen a kisebbségi pártsajtóban nyilvánosan rágalmaztak. (2012)

(A szocializmusról) Döbbenet, mennyire frissen hangzik Márai Sándor mondata: „Minden kapitalizmus, amely nem köt idejében ésszerű kompromisszumot a nyugati értelmezésű szocializmussal - menthetetlenül a vörös, barna vagy zöld

160