Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok
a magány. Márai naplóira terelem a szót. Ő bezzeg a nagy magányosok közé tartozik. Egy ideig divatos volt, mára azonban magányos lett, mert a jobboldalról és a baloldalról is elmondta a véleményét. Szóba került, hogy a horvát irodalom naplóírói hagyománya igen szerény. Mert az ÉN, az ego zárkózott, jegyzi meg Nenad Popovic. A kis nemzetek kultúrájában csak a MI létezik. Igazat adok neki. Azt mérlegelem, hogy a szocializmusban részben igazolható volt a bezárkózás, a többes szám mögé rejtőzés. Az néha sajátos zsargont szült, mert a többes szám a hatalom retorikája volt. Annak álarca mögül néha bírálni is lehetett. Manapság, a többpártrendszerben, ez a retorika némileg módosult, mert itt-ott megjelenik az egyes szám első személy, de mögötte kőkeményen áll a hatalom. Még a személyes hangvételű politikai kommentárok egyes szám első személye is hamis, mert a mögötte álló hatalmat védi azokkal szemben, akiknek nincs hatáskörük. Nézzük csak meg a pártsajtónkban megjelent kommentárokat, a bírálatok azokra sújtanak le, akiknek nincs semmiféle illetékességük. Ez arról szól, hogy az egyes szám első személy elnyomása nem csak a szocializmus sajátossága. Igaz, a nyugati médiumokban ez másként jut kifejezésre. Minden valamirevaló kommentátor a hatalmat bírálja. A saját lelkiismerete nevében! Megesett, hogy egy-egy kommentátor értékrendje számomra idegen volt, de akkor is elgondolkodtatott, mert rögtön észrevettem, hogy nem a pártkatona beszél, hanem a szabad individuum szólal meg. A napló azonban a kommentárnál is kockázatosabb műfaj, mert az ember nem beszélhet másként, csak egyes szám első személyben. Különben rögtön lelepleződik, és azonnal kiderül, hogy nem az ő világáról van szó. A naplóíró az idő áldozata, ki van szolgáltatva az időnek, az idő sebeitől, stigmáitól nem menekülhet. Gyakran a tévedései is olyan fontosak, mint az igazságai. (2011) (Az ideális kispolgárról) Márai írta még 1928-ban, hogy Bécs az európai ízlés végvára. Akkor is az volt, és ma is az. Udvariasan csiszolgatja a goromba Balkánt és a virtuskodó Magyarországot. Abban is igaza van Márainak, hogy Bécsben él az ideális kispolgár. Ideális, mert szereti Mozartot, Beethovent, Schubertét, Nestroyt, Grillparzert és Hoffmanstalt. És nem hagyja magát befolyásolni a politikusoktól. Szelíden megmosolyogja a szónokokat, beül a kávéházba, szertartásosan elfogyasztja a kávéját, és megállapítja, hogy ezúttal is neki volt igaza, nem pedig a politikusoknak. De ez sem bosszantja túlságosan. így volt ez mindig, gondolja. Nem is fontos! Ennek a mértéktartó szkepticizmusnak köszönve volt Ausztria valaha „slampossággal enyhített abszolutizmus". Szerencsére az osztrák kapitalizmusban is maradt némi slamperáj. (2011) (Márai-variáció) A közép-európai embernek két fővárosa van. Az egyik Bécs. (Európa, vigyázz!) Több újvidéki értelmiségi barátomnak felkeltettem az érdeklődését Márai Sándor iránt, miután az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Napján elhangzott előadásomban az írót párhuzamba állítottam Thomas Mann-nal. „Márai Sándor 1947-ben rémülten kiáltott fel. Elrabolták Európát, írta, és attól félt, hogy senki sem hisz többé az európai küldetésben, mint Kolumbusz, Michelangelo, Goethe, Planck vagy Einstein. A földrésznek sincs közös ihlete 159