Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

ízléstelenség. A távozásra lett volna magyarázatom, de akkor is maradtam, amikor lezárták a határokat és nem lehetett tudni, mikortól jelentik be a hadiállapotot. Ugyanezt tettem a NATO-légitámadás után, amikor újra lezárták a határokat. Nem nevezném hősies cselekedetnek, csak osztottam a 300 000 maradó magyar sorsát, akik közül bizonyára több ezer szintén munkaerő-felesleg lett. Egy vagyok a sok közül. Drágán Klaic várja a választ a kérdésre. Megkísérlek valamiféle magyarázattal előhozakodni. Hasztalan. Abban az időben biztosan éreztem egyféle morális parancsot, de látva, hogy Milosevic bukása után milyen alakok kerültek hatalomra, miféle fickók gazdagodtak, kovácsoltak tőkét a szenvedésből, mifélék gyűjtögették a funkciókat, gyarapították a személyes hatalmukat és vagyonukat, be kell látnom, hogy a legjobb éveimet pazaroltam el. A kilencvenes évek elején, néhány nappal azelőtt, mielőtt a horvátországi háborúk miatt lezárták volna a határokat, Konrád György telefonált, és Pestre csalogatott. Iparkodjak, parancsolt rám, ideje sétálnunk a budapesti Duna-parton, miközben végre kibeszélgethetjük magunkat az irodalomról. A tapasztalt ellenzéki konspirálni akart, jelezte, hogy pontos információi vannak, miszerint lezárják a határokat, de feltételezte, hogy lehallgatják a telefonomat. Tudtam, hogy mi vár rám, ám a maradás mellett döntöttem. A vonal másik végén Gyuri szomorúan felsóhajtott és annyit mondott, hogy sejtette, hogy így határozok. A NATO-légitámadás előtt pedig Eörsi István írt egy e-mailt. Rá jellemző türelmetlen stílusban utasított: azonnal csomagolj és indulj, az ajtóm nyitva áll. Nem csomagoltam és nem indultam. A két és fél hónapig tartó légitámadás után jöttek az érdeklődő telefonok. Jólesett hallani, hogy megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy megvagyok. Megérkeztek Ilia Mihály közismert, kedves képeslapjai, egyszerre több is. Köztük néhány régebben elküldöttet is kaptam, amit nem kézbesített időben a posta. Egyedül a Magyar írók Szövetsége maradt érdektelen. Akkor vettem tudomásul, hogy az a szervezet már régen kizárt tagsága soraiból. Hivatalos kilépésem csak formális nyugtázása a ténynek. Épp emiatt meglepő, hogy az utóbbi időben az írószövetség folyóiratában, a Kortársban folyamatosan foglalkoznak velem. Az egyik szerző, aki megfutamodott, mielőtt az első puska eldördült volna, a kisebbségi írók, a kisebbségi közösségek iránti felelősségéről közölt egy fulmináns cikket. Szóra sem érdemes. A másik szerző pedig az egyik bácskai szeánszon teátrálisan teszi fel a kérdést, hogy miért töröm a fejem az interneten, jobb lenne, ha azon rágódnék, hogy becsukják a kisebbségi iskolákat meg óvodákat. A szerző egészen biztos, hogy nem olvasta az írásaimat, azokat, melyeket erről a témakörről írtam. Nem egy, hanem sok írásról van szó. Igaza van, ám azt már nem meri kimondani, hogy bár fizetett magyar politikusok ülnek a hatalomban, egymás után zárják be a magyar nyelvű oktatási intézményeket. Őket kellene a témában először megkérdezni. Ezeknek a „bátraknak" tanácsolom, költözzenek a Délvidékre, ahol egyébként is hiánycikk a magyar értelmiségi, hisz szinte egész értelmiségi nemzedékek távoztak. Talán hoznának ők is némi áldozatot. Esetleg emlékezzenek arra, amikor a magyar írók a történelem folyamán nagyobb áldozatot is hoztak a nemzetért. A nemzeti ügyben nem mindig a budai villákban vagy a Hősök terén, hanem az újvidéki aszfalton kell szót emelni. Szemtől szemben állva azokkal, akik a nemzeti mivol150