Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

(Szűrös, gatyás jobboldaliak) Kilencvenéves lenne Bibó István. Életművében a változás közös nevezőjét ismerte fel a demokratikus magyar ellenzék, sajnos, azóta ez a közös alap összeomlott. Kende Péter felfedte ennek eredetét: Bibó kritikusan tekintett az 1945 előtti évekre, ahogyan elítélte a Rákosi- és a Kádár-rendszert is. A mai jobboldalt viszont az jellemzi leginkább, hogy Teleki Pált és Tisza Istvánt tekinti példaképének és még véletlenül sem Bibó Istvánt. Márai még 1984-ben előrelátóan fogalmazott: „A kommunisták csak végrehajtják azt - írta a naplójában -, amit a szűrös gatyás jobboldaliak terveznek." És látnokian megjegyezte: a kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a nemzeti jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldali. Színlelésből ma sincs hiány. Na de, kapzsiságból sem, mint látjuk. A szűrös gatyás jobboldaliságból is akad bőven. Márai bírálata ma is elevenbe vág. Még időben tisztázta, hogy miért nem lehet Bibó időszerű. Ezért akár testamentumként is értelmezhetjük Mészöly Miklós intelmét Bibó életművéről: „Politikai gondolkodótól ritkán kaptunk ilyen örökséget; utoljára Széchenyitől."

(A sündisznóállásról) „Elefántcsonttorony nincs többé. De talán van sündisznóál- lás." Fried István úgy ragadta meg ezt a Márai-mondatot, mint a bennünk remegő idegszálat. Megtörtén idézzük fel az „aranykort", amikor az elefántcsonttornyoknak méltósága volt. Mára nevetségessé vált. A sündisznóállás a tragikusan komoly, időszerű magatartás. (2001)

(Egy versről) Márai Halotti beszédjét a század nagy magyar versei közé sorolnám. Úgy érzem, a családtörténetemről szól, csakhogy ez a történet csupán egy kis világban, az utcámban játszódott le. Az idő sanyarú volt, és az istenek elfásultak. „Az nem lehet, hogy annyi szív..." Maradj nyugodt. Lehet. / Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. / Te hallgass és figyelj. (2001)

(Az újvidéki polgár) Drámavázlatot írogatok. „Újvidéki polgár, avagy play Márai." Számomra nagy kihívást jelent, hogy Márai talán egyetlenegy művében sem hisz az igazságban, a jogrendben annyira, mint a Kassai polgárok című drámájában. A jog érvényre jut, még akkor is, ha a személyes igazság megsérül. János mester ugyanazzal a vésővel öli meg a zsarnokot, amellyel halhatatlan művét faragja. Csak arra szeretnék válaszolni, hogy mi történt az igazsággal. És az újvidéki magyar polgárral? Mikor halt meg? 1918-ban? 1945-ben? Vagy sohasem létezett? És a véső? A művész szerszáma? A szavakról kérdezni sem merek. (2001)

(Az öregségről) „így kezdődik az öregség. Magánnyal és hallgatással" állapítja meg Márai hőse. Szóról szóra így van. Amit ezután tesz, az olyannak tűnik, mintha magával beszélgetne. (2001)

[A vereség betegsége) Első regényemben, az Egy makró emlékirataiban valójában a fiatal nemzedék az idősebb nemzedék értékrendjében, eszményeiben felerősödő gyanakvását ábrázoltam. Azok hazugok voltak és képmutatók. Kudarccal végződött a zendülés, a kudarc oka: a történet a győzelem után játszódott le,

135