Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

„Honvágy, mi az?", kérdezte Márai. Nem csodálkozom, hogy éppen Madridban ragadta magával a rezignáció. Egyszer életemben napokig sétálgattam azokon a madridi utcákon. Ha lenne hazám, amelytől menekülnék, akkor Spanyolországban emelném búcsúra a kezem, ott, ahol az ismerős eget összevarrták egy másikkal, amelyről csak álmodom. A spanyol éghatár választóvonal, onnan nincs tovább. Ha átlépjük, akkor újjászületünk vagy meghalunk. Csak a kettő határán szabad a honvágyra gondolni. Honvágy, sóhajtott fel Márai, viszont nem egy valóságos „hazára" gondolt, hanem egy életérzésre, az egyedüli végső dologra, amely méltó maradt a reflexióra. Az életérzés hívja életre az ész ama képességét, amellyel összekapcsolhatók az egymástól legtávolabbra eső pontok, ezzel talál magának valamilyen menhelyet a gondolat. Egy ilyen odú iránt érzek honvágyat. Legyen az ember matematikus, kétkedő és hívő keresztény, írta Pascal, tanúsítván, hogy csak annak a hitnek van értéke, amely az okos kétkedés édes borzadályában botorkál. Olyan hazát keresek, amelynek a létezésében naponta képes vagyok kételkedni. Hiányát jobban szeretni, mint magát a hazát, ez nem jelenthet mást, minthogy kapcsolatba kerültünk azzal, ami ellen lázadunk. (1992) (Márai példája) Márai Sándor tudta, miért kell távoznia, ezért tétovázott oly sokat, „így döntöttem: amíg valamilyen életlehetőségem van itthon, nem megyek el, itt­hon maradok, megeszem az utolsó nadrágom és letöröm a plombát a fogamból, de nem megyek el", írta naplójába. Amikor írói életlehetősége megszűnt, akkor vette a vándorbotot: európai hontalan lett. Hazájában többé ki sem ejtették a nevét. Nem járt haza víkendekre, a magyar állami rádiók és tévék nem sugároz­ták műveit. (2000) (Nemzeti parasztok) Márai tökéletesen tisztában volt a hamis ellentétekkel. „Szeretném még egyszer látni szülőhazámat, szeretett és szép kis Magyarországot - ez nem valószínű, mert elmúlt az időm, de ha úgy fordulna, hogy ezek a nem­zeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság nagy tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtották azt, amit a szűrös gatyás jobboldaliak terveinek", írta élete végén. Megállapítása tökéletesen érvényes minden országra, ahol a kommunizmus gyökeret eresztett. A rendszert ugyan a jaltai világrend kényszeríttette az államokra, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy termékeny volt a talaj. Nagyon mélyreható populista hagyomány végered­ményéről van szó, a végkifejlet neve pedig a totalitarizmus. Nem csoda, hogy a Balkánon még mindig erőteljes a jaltai világrend utáni nosztalgia. (2000) (Peremvidékiek) Budapest utcái 1919 és 1945 után. Kosztolányi az Édes Anna ban és Márai a Szabadulás ban jegyzi. Semmi meghittség. Két peremvidéki mementója. (2000) (A gyarlóságról) „A magyar irodalom nagy volt. Néha úgy tetszik, nagyobb volt, mint a nemzet", írta Márai Sándor. Felszisszenek. Lehetséges-e, hogy a vajdasági magyar irodalom is nagyobb volt, mint közössége? Annak ellenére, hogy nagyon gyarlók voltunk, hiszen még ezzel a lehetőséggel sem voltunk tisztában. (2000) 132

Next

/
Oldalképek
Tartalom