Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok
Végei László Parafrázisok Naplójegyzetek Móráiról Budapesten gyermekzsivaj ver fel az álmomból. Elcsodálkozom, hogy az utcára nyíló ablak előtt magyarul lármáznak. Önmagamat téveszteném meg, ha érzelgősen oldanám fel az életemet meghatározó tartós paradoxont, a kettős idegenség szorítását. A gyermekzsivaj igenis bosszant, az anyanyelvi hangzavar arra figyelmeztet, idegen országban ébredezem. Csak a kíméletlenül következetes gondolkodás tárja fel a skizofréniát, amelyet a nemzet hivatásos prófétái nem tudnak csillapítani, mert ők saját dicsőségükre szaggatják fel sebeimet, melyet szüntelenül takargatni szeretnék. Anyanyelvem gyermekzsivajához családi vagy szűk baráti körben szokott a fülem, nem az utcákon, illetve a tereken ismertem meg. Időközben felnőttek a gyermekeim, gondterhelten figyelem, mikor kezdik érezni ők is azt a betegséget, amiben szenvedek. Elkerülhető-e mindez? S milyen áron? Egész életemben arra törekedtem, hogy tudatosítsam magamban a kétértelmű állapotot, toporgok a „létnek ebben az egész csodálatos kétességében és sokértelműségében" (Nietzsche), mint egy kicsinyke körben, és úgy viselkedem, mintha minden rendben lenne. Mondjam-e, hogy milyen izgalmas dolog körbe-körbe járni vagy oda-vissza kötéltáncosként egyensúlyozni. Csak időnként bicsaklik meg a lábam, mint most, amikor anyanyelvem mindennapjaival találkozom, az életem ama részleteiben, ahol eddig erre nem volt alkalmam. Kenőmájast vásárolok meg császárszalonnát. így kérem a hentestől is, nem csak otthon, lakásom konyhájában használom ezeket a szavakat. A Patyolatban számlázzák a mosásra hozott holmit: két darab lepedő, négy darab terítő, egy konyhatörlő, négy darab törülköző. A csekken olvasom: párna- és paplanhuzat. Nem a szavak lepnek meg, hanem az, hogy leírva látom őket. Az újságokat lapozom, irodapark épül a Budaörsi úton, jó lenne egy délután oda is kiballagni. A telefon csak magyarul szólal meg, a meglepetéstől zavarba jövök, kivárok, tétovázom néhány másodpercet, otthon éppen ennyi idő áll rendelkezésemre, hogy eldöntsem, a „halló" után melyik nyelven mutatkozom be. Suta habozásom megtéveszti a telefonálót, bizonyára azt hiszi, téves számot hívott. Önkéntelenül ráérzett az igazságra. Kosztolányi, Márai mondatait ismerem, de nem ismerem a kalauzét, a hentesét, a trafikosét. Amikor őket hallgatom, szavaik vagy mondataik között nagy ürességet tapasztalok. Talán először ezt kellene lassan, fokozatosan megérteni, és nem az üresen kongó, érzéketlen politikai szólamokat elemezni, melyeket mostanában rendszeresen hallok, amikor a magyarságról van szó. (1992) 131