Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

Végei László Parafrázisok Naplójegyzetek Móráiról Budapesten gyermekzsivaj ver fel az álmomból. Elcsodálkozom, hogy az utcára nyíló ablak előtt magyarul lármáznak. Önmagamat téveszteném meg, ha érzelgő­sen oldanám fel az életemet meghatározó tartós paradoxont, a kettős idegenség szorítását. A gyermekzsivaj igenis bosszant, az anyanyelvi hangzavar arra figyel­meztet, idegen országban ébredezem. Csak a kíméletlenül következetes gon­dolkodás tárja fel a skizofréniát, amelyet a nemzet hivatásos prófétái nem tudnak csillapítani, mert ők saját dicsőségükre szaggatják fel sebeimet, melyet szünte­lenül takargatni szeretnék. Anyanyelvem gyermekzsivajához családi vagy szűk baráti körben szokott a fülem, nem az utcákon, illetve a tereken ismertem meg. Időközben felnőttek a gyermekeim, gondterhelten figyelem, mikor kezdik érezni ők is azt a betegséget, amiben szenvedek. Elkerülhető-e mindez? S milyen áron? Egész életemben arra törekedtem, hogy tudatosítsam magamban a kétértelmű állapotot, toporgok a „létnek ebben az egész csodálatos kétességében és sokértel­műségében" (Nietzsche), mint egy kicsinyke körben, és úgy viselkedem, mintha minden rendben lenne. Mondjam-e, hogy milyen izgalmas dolog körbe-körbe járni vagy oda-vissza kötéltáncosként egyensúlyozni. Csak időnként bicsaklik meg a lábam, mint most, amikor anyanyelvem mindennapjaival találkozom, az életem ama részleteiben, ahol eddig erre nem volt alkalmam. Kenőmájast vásá­rolok meg császárszalonnát. így kérem a hentestől is, nem csak otthon, lakásom konyhájában használom ezeket a szavakat. A Patyolatban számlázzák a mosásra hozott holmit: két darab lepedő, négy darab terítő, egy konyhatörlő, négy darab törülköző. A csekken olvasom: párna- és paplanhuzat. Nem a szavak lepnek meg, hanem az, hogy leírva látom őket. Az újságokat lapozom, irodapark épül a Budaörsi úton, jó lenne egy délután oda is kiballagni. A telefon csak magyarul szólal meg, a meglepetéstől zavarba jövök, kivárok, tétovázom néhány másod­percet, otthon éppen ennyi idő áll rendelkezésemre, hogy eldöntsem, a „halló" után melyik nyelven mutatkozom be. Suta habozásom megtéveszti a telefonálót, bizonyára azt hiszi, téves számot hívott. Önkéntelenül ráérzett az igazságra. Kosztolányi, Márai mondatait ismerem, de nem ismerem a kalauzét, a hentesét, a trafikosét. Amikor őket hallgatom, szavaik vagy mondataik között nagy üressé­get tapasztalok. Talán először ezt kellene lassan, fokozatosan megérteni, és nem az üresen kongó, érzéketlen politikai szólamokat elemezni, melyeket mostanában rendszeresen hallok, amikor a magyarságról van szó. (1992) 131

Next

/
Oldalképek
Tartalom