Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén

is metaforikus értelmű - az egyidejű kifejezéskényszer és kifejezésképtelenség, kifejezéstől eltiltottság dilemmáját magába sűrítő - képe lógott akkoriban. Ezen három elnagyolt kidolgozású alakot látni - három festőt akiket egy irdatlan fal választ el a vásznuktól, festőállványuktól. Ez a festmény jellegzetes példája annak, amikor a műegész eltakarja a részleteket, amikor a jelentés ráül a míves- ségre, amikor ez utóbbit másodlagossá teszi az értelmezés, amikor a mívesség szándékolt hiánya ad jelentéstöbbletet a műnek. Hervay Gizella ettől a képtől az egyik este nagyon kiborult. Sehogyan sem tudta megbocsátani Dúdornak, hogy alakjai ormótlanok, azoknak testrészei aránytalanok, arcvonásaik elmosódnak, s még le is dilettánsozta barátunkat, amitől viszont a szintén jelen levő Barak Laci kelt ki magából (s hát elemi indulatokért neki sem kellett soha, s ma sem kell másnál kujtorognia), vendégünk tökéletes érzéketlenségét, faragatlanságát kárhoztatva. Amikor aztán Dúdor Pista 1987-ben - abban az évben, amikor az Úgy néznének ránk... kijött belőlem - egy részeg tornaijai éjszakán hosszú évek demonstratívan nyílt haldoklása után végre megtalálta gyilkosának kezét, mely- lyel öngyilkosságot követhet el (mert meggyőződésem, hogy Pista öngyilkos lett, csak míg másnak ehhez kötélre, késre, gázra, szakadékra, valamilyen járműre van szüksége, neki egy idegen kéz kellett hozzá), Hervay Gizella már öt esztendeje túl volt mindenen, s bizonyos, hogy a végtelenbe nyíló terekben azóta már- mennyei deszkalevüket kortyolgatva - festő barátommal is összebékült, feledve egykori hevületét, melyre A festők a fal előtt ingerelte őt.

De a nagy csendek, a nagy hallgatások ugyancsak az övéi voltak, ugyancsak legmélyebb lényegéből fakadtak föl. Elnémulásaiban, magába Tévedéseiben az idő és a személyiség útvesztőiben bolyongó lélek feneketlen szakadékai nyíltak meg; csendjeit úgy lehetett olvasni, akár ha egy Közép-Európába idetévedt Garda Márquez írta volna azokat. Nem biztos, hogy mindig értettük, s bizonyosan sokszor rosszul értelmeztük, és még többször egyáltalán nem éreztük át őt. Emlékszem, milyen bántóan közömbösnek éreztem Dunaszerdahelyen a beszélgetésünk közben köröttünk minduntalan ott sertepertélő Kiskátéval és Julijullal - két-három éves kislányaimmal - szemben, akik a maguk természetes kíváncsiságával dongták-zsongták körül apjuk s a család minden vendégét, és produkálták magukat mindenkinek, így - minden trükkjüket bevetve - Gizi néni figyelmét is szerették volna elnyerni (ő maga írta így alá a nevét a Kobak könyve Banga Ferenc gyermekrajzokat mímelő, parádés illusztrációival megtűzdelt 1979- es, első budapesti kiadása lányaimnak szóló szófukar, érzelemsemleges dediká- ciójában). De Hervay Gizella ettől még jobban bezárult, esetlen mozgású, zavarodott percek következtek, s csak jóval később kezdtem gyanítani, hogy az az ember, aki annyira ismerte a gyermeki lelket és nyelvet, mint a Kobak-történetek írója - a Kobak könyvének már az 1973-as, az első két kötet meséit egyberendező bukaresti összkiadása is megvolt nekem valamikor —, most esetleg éppen Kobak emléke miatt nem tudott mit kezdeni az adott helyzettel. Egyébként mindig is azt gondoltam, s ma is azt gondolom a Kobak könyvéről, hogy ezek a történetek a maguk idejében - még a hatvanas évek derekán, illetve második felében íródtak- messze megelőzték koruk meglehetősen áporodott levegőjű, avíttas díszletek közt esetlenkedő, íztelen-szagtalan nyelven dadogó magyar műmese-irodal98