Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén
mát (messze Janikovszky Éva előtt voltunk még ekkor, s még korábban Lázár Ervinnél), és az a fajta „irodalmi-pszichológiai kísérlet" (Balázs Imre József), amely ezekkel a jóízű történetekkel testet ölt, napjainkra is a 20. századi - és a mindenkori - magyar gyermekirodalom kimagasló értéke s eredménye maradt. Hervay Gizella csupán röviddel halála előtt jutott saját lakáshoz Óbudán. Tanúja lehettem örömének, azt hittem, boldognak látom, ámítottuk magunkat: most talán révbe jut - egyenesbe jön a sorsa. Önáltatásként persze szívesen gondol ilyeneket az ember, mintha nem tudná: a legkevésbé sem egy lakáson múlik ez. Többször invitált engem is, menjek fel hozzá, nézzem meg, hogyan lakik, amire egyszer Filep Tamással sort is kerítettünk; később friss egyfelvonásosát szerette volna megmutatni (nem akarta kiadni a kezéből, talán félt, csak nála lehetett volna elolvasnom, a lakásában, biztos falak közt). Pedig érdekelt is a dolog, a Disznótorra meg különösen kíváncsi voltam (lévén akkoriban magam is nyakig benne még a drámában, színházban), de valahogy mindig odébb tolódott a látogatásom időpontja, mindig másfelé volt rohanásom. S mire másodszor is kiértem volna hozzá, már nem volt hova. Gizka nem várt meg, mint ahogyan - csatlakozva „az öngyilkosok vádló sorához" (miként Szilágyi Domokosról írta korábban) - sokunkat nem győzött kivárni, míg úgy istenigazából eljutottunk volna hozzá. (Azt még valahogy sikerült kivárnia, hogy - néhány héttel a halála előtt - megkapja az első magyar személyi igazolványát, így száműzött szivárványunknak, legalábbis papír szerint, végül mégsem hontalanként kellett távoznia közülünk, akinek már tizennyolc éves korában - akkor éppen román - pecsétes papírja volt hontalan voltáról.) Úgy emlékszem, sok barátja volt, akikben viszont mégsem tudott igazán társra találni (egyszer arról beszélt nekem is, mennyire magányosnak érzi magát nőként, mennyire szenved benne az érett asszony); ritkán lehetett őt egyedül látni, de éreztük, tudtuk: magánya, magányérzete - szeretet- és társigénye - már-már kozmikus méreteket ölt. Valami ilyesmire gondolhatott Szakolczay Lajos, amikor annak idején „valami kibírhatatlan csatlakozási vágyról" írt Hervayval kapcsolatban, vagy Baka István is - ő is hol van már?! aki amiatt ostorozza magát, hogy nekünk sok volt barátnőnk „társaság- és sze- retetigénye, ezért a jelenlétében [...] bezárultunk", s lelkiismeret-furdalását ekképp summázta igen találóan: „József Attilával lehettek így a barátai." Valamikor 1987-ben Dóczy Péter - akkor a Miskolci Nemzeti Színház fiatal művésze volt, de később átkerült a budapestihez is -, nagy sikerű Szilágyi Domokos-műsora után, egy számomra igen megtisztelő összeállítást készített Hervay Gizella és az én verseimből Körön kívül, körön belül címmel (melyet szintén az egyik versemtől kölcsönzött el). Igazából - miként Gecse Jolán műsoránál - ekkor sem értettem, hogy kerültem a képbe. Mondogattam is akkoriban Péternek: „Bizonyára tudsz valamit, amit én még nem; különben mért rontanád velem Szisz és Gizka társaságát; talán a potenciális öngyilkos(jelölte)t látod bennem?" A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Klubjának Rajk László Szakkollégiuma szervezésében bemutatott műsor gerincét Hervay nagyrészt még akkoriban is titokban terjesztett, kézről kézre járó, kegyetlen-őszinte önvizsgálatot tartó, kíméletlen önvallomásra vállalkozó öninterjúja alkotta, s ezt tűzdelte meg Péter Gizka „kegyetlen" verseivel (Balázs Imre József 99
