Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén

Ezt a műsort egykori barátommal, Barak Lászlóval - aki akkoriban a járási népművelési központ sorkatonája volt Dunaszerdahelyen - 1979 novemberében természetesen elhozattam választott (utószülő?)városomba, melyen kívül még elvittük Nagymegyerre és Somorjára is. (De ez utóbbi nem biztos; azt viszont már Gizkánál: öninterjújában olvasom, hogy az akkortájt még tevékeny pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubban is fellépett Elízzel.) A város egyébként mélységesen megragadta őt, s tulajdonképpen itt gyökerezik a „Hová mégy?" kérdésre adott nevezetes válasza is: „Hazulról haza." Ugyanis, mint megvallja, a pozsonyi főiskolások között is úgy érezte magát, „mint otthon, a Szilágyban" (választott szülőföldjén), az ódon óvárosban csavarogva pedig „mint otthon, Kolozsvárott", de azután mégis örült, hogy onnan „hazajövök Budapestre". Hervay Gizella az akkor már néhány esztendeje halott költőről, költőemberről olvasott fel nemesveretűségükben is visszafogott, lényeglátó - most, utólag nézve, rá magára is kétségtelenül érvényes - mondatokat: „A történelmet átszenvedve tanulta meg a száradó pelenkák reménytelenségét. De kételkedve és a szellemi szögesdrótok árnyékában is mindig, minden pillanatban újrakezdte, minden verssel elölről kezdte a szigorú és pontos építkezést: berendezni a világot valóságos, nem manipulálható, emberarcú renddel..." Lehet, ezért is van, hogy kevesen tudták eddig oly érzékletesen megragadni Szilágyi Domokos emberi és költői valóját, mint Hervay a Szilágyi Domokos kényszerleszállásaiban, „az embert megillető végtelen", a „személyesen átélt végtelen" poétájának nevezve egykori társát.

A Hervay Gizellával kapcsolatos emlékeim közé tartoznak természetesen dunaszerdahelyi napjaink is. S a napnál világosabb, hogy időnk nagy részét ég a két háború közti Kázmér vendéglő helyébe lépett, hivatalosan Aranykalásznak nevezett, de városszerte Partizánnak becézett, részben afféle kisebb garniszállóként is működött, részben meg Dzsungel becenéven egy mindig zsúfolt köpködőt is üzemeltetett kocsmahivatalban töltöttük, melynek egy, afféle titkolt szociológiai felmérés mintasokaságaként a város lakónépességének valamennyi rétegét reprezentáló törzsvendégei közé - micsoda galéria volt ez, úristen! - Gizka ugyanolyan természetességgel és az őket ismerés bensőségességével ült le, s itta velük az akár külön portréba is kívánkozható Mondok Laci által eléjük tett deszkalét (ez az ő gyönyörű, Erdélyből hozott szava volt a fenyőpálinkára, azaz a borovicskára, melynek vajon nem volna-e ott a helye Kosztolányi tíz legszebb magyar szava között?), mintha csak előző este állt volna föl az asztaluktól, s olyan rögtönzött népdalkórust szervezett a szóban forgó műintézet folyosóján, hogy még az utcáról is bekíváncsiskodtak a késő esti járókelők.

Nagy mesélő is volt, s nagy vitatkozó. Történetei tulajdonképpen egy mélyen az időbe visszanyúló, a lét rejtett értelmét és végső titkait magukban tömörítő, illetve azokat bogozó mítosz észrevétlen részei voltak. Úgy tudott meséim, olyan belefeledkezéssel, s olyan nyelvi ízekkel fűszerezve mondatait, hogy akár Jókai vagy Mikszáth is elirigyelhette volna azokat tőle.

S úgy tudott vitatkozni, hogy egy-egy igazságáért talán meghalni is képes lett volna hevületében. Ami megszólította őt, az a zsigereiben szólította meg, ami ingerelte, az a zsigereiben ingerelte. Dunaszerdahelyi dolgozószobám falán Dúdor István Festők a fal előtt című, számomra mágikus jelentőségű, többszörösen

97