Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe

szatirikus hőskölteménye mögött). íróként viszont egyre nehezebben, végül sehogyan sem tud mit kezdeni az emiatt rászakadó írói szuverenitással.

A Hogyan veszett össze Ivan Ivanovics lvan Nyikiforoviccsal? negyedik fejezetének elején az olvasó találkozik egy pocsolyával. „De milyen csodálatos pocsolya!" - mondja róla a narrátor. - „A legnagyszerűbb, amelyet csak valaha is láttatok! Csaknem az egész teret elfoglalja. Pompás pocsolya! A messziről szénaboglyának tetsző házak és kulipintyók körülállják, és gyönyörködnek szépségében." (Makai Imre fordítása.) Miért van szüksége Gogolnak erre a pocsolyára, amikor szereplőinek abszurd veszekedését enélkül is remekül lebonyolíthatná? Ebben a néhány sorban tisztán és sűrítetten mutatkozik meg az elbeszélői tér metafizikai telítettsége. A pocsolya tükröt tart a házaknak és - nincs kimondva, de nyilvánvaló - az égnek. Elbeszélői megfelelője a Revizor mottójában felidézett tükörnek. (Emlékeztetőül: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!") A tükör mozzanata később, az 1840-es évek második felében szintén allegorikus önértelmezés tárgya lesz: „Annak a szemével próbáljunk legalább futólag magunkra nézni, aki minden embert szembesítésre szólít önmagával (...), és akkor meglátjuk, lesz-e akármelyikünknek bátorsága azt kérdezni: »Ferde az én képem?« Hogy ne ijedjen meg a saját ferdeségétől, és ne ijedjen meg azokétól se, akiket az imént látott a színpadon! (...) Mutassuk meg együtt a világnak, hogy az orosz földön mindenki, aki csak létezik, öreg és fiatal, ugyanazt igyekszik szolgálni, akit mindenkinek szolgálnia kell ezen a földön, és mindenki ugyanoda, a legfelső örök szépség felé törekszik." (Bárány György fordítása.)

Gogol sok mindent meg tudott ragadni műveiben; a szépség nem tartozik ezek közé. Nemhogy a „legfelső örök" szépséget, de még a közönséges földi szépséget sem volt képes szavakba foglalni. Amikor ezt megkísérelte (például Az arcképben vagy a Róma című - saját Itália-képéről igen érdekesen tanúskodó - regénytöredékben), látványos kudarcot vallott. Amikor az allegorikus önértelmezés nyomán programmá hanyatlik a tükröződés metaforája, rögtön szembesülünk a tudatos írók legfőbb gyötrelmével, azzal a ténnyel, hogy a leírt szó többet fed el a dolgokból, mint amennyit megmutat belőlük. A mirgorodi ciklus írásakor mindez még csak halvány sejtelem volt. Ennek a sejtelemnek a cselekménnyé alakításában olyan példát mutat Gogol, amelyet a mai szerzőknek is érdemes tanulmányozniuk, vagy akár követniük is.

31