Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe

séget, barbárságot és kegyetlenséget dicsőíti? Schiller szóhasználatával: jól jár-e a humanizmusban és felvilágosodásban gyökerező modern világirodalom, ha egy ízig-vérig szentimentális szerző úgy tesz, mintha naiv lenne? Amúgy Gogol odaráncigálja Pétervárra, a Nyevszkij Proszpekt című írásművébe Schillert, aki nem Schiller és Hoffmann, aki nem Hoffmann; így tehát ő maga hívja ki a naivszentimentális kettősséggel való szembesítést.)

Érdemes elgondolkodnunk azon, mi a szerencsésebb az írói munka szempontjából: az-e, ha abból indulunk ki, hogy az ember jó, vagy ha abból, hogy rossz? Ez persze nem elhatározás kérdése, ez alkatból és neveltetésből következő adottság, de ha ettől csak egy pillanatig is eltekintünk, akár szabad választás tárgyának is láthatjuk.

Az író akkor hozhat létre érvényes irodalmi alkotást, ha problémát talál vagy teremt hozzá. A problémának pedig az emberhez mint teremtett lényhez vagy szociokulturális tényezőhöz kell kapcsolódnia. Ha az író az embert természettől fogva jónak tekinti, akkor az lesz a problémája, hogy hőse jó ugyan, de óhatatlanul elromlik, vagy legalábbis fenyegetve van a veleszületett jóság. Ha viszont az író az embert rossznak tekinti, akkor a megjelenítendő helyzeteknek és eseményeknek az lesz a tétjük, hogy a szereplő rossz ugyan, de felülemelkedhet önmaga és környezete rosszaságán.

Victor Hugo például meg van győződve róla, hogy az ember eredendően jó. Még a púpos harangozó is, még a notórius fegyenc is. Ahhoz, hogy hősét megmentse az elromlástól, művét pedig a tanító célzatú giccstől, irdatlanul nagy korrajzot kell kidolgoznia, az olvasói élvezet pedig ebből adódik, nem a szereplők személyiségéből. Ezzel szemben Variam Salamov úgy látja, hogy az ember eredendően rossz, és fel sem merül a jobbulás vagy javulás lehetősége. Az éhező szereplő annyit tehet, hogy kinyalja a tejkonzerves dobozt, amelynek tartalma későbbre tolja az éhhalált, majd pedig nem tartja be a hallgatólagos megállapodást, amely szerint a sűrített tejért közreműködik a kiprovokált szökésben, vagyis nem löveti magát agyon csak azért, hogy a tejkonzervet kínáló lágerbeli provokátor további kiváltságokban részesüljön.

A Candide-ot író Voltaire szintén úgy gondolja, hogy az ember eredendően jó, ezzel szemben az isteni Gondviselés gonosz. Ez a koncepció egyrészt meggátolja őt abban, hogy szereplőit a maguk életanyagában nézze, másrészt a regényt zavarba ejtően egyoldalúvá és idologikussá teszi. Az Auschwitz-novellákat író Tadeusz Borowski pedig úgy látja és láttatja, hogy az ember gyűlöletre és megvetésre méltó, vagyis rossz; de amikor szembesül azzal a kérdéssel, hogy ez esetben kinek írunk és kit szólítunk meg, egyszerre csak humanista fordulat következik be a szemléletmódjában, ezt követően pedig pillanatok alatt felmorzsolódik, írói és életrajzi értelemben egyaránt.

Gogol úgy veszi észre, hogy az ember rossz. Amíg örömét leli ennek leleplezésében, a mulatságos és leleményes variációk áradó gazdagságában, addig nincs is baj. De mihelyt rájön, hogy ő ebbe nem tud belenyugodni, rögtön beleütközik az írói kifejezés korlátaiba. Filozófusként vagy politikai gondolkodóként talán tudta volna kezelni azt a problémát, hogy az isteni eredetű uralkodói szuverenitás betömhetetlen léket kapott (merthogy ez a kimondatlan felismerés áll Gogol

30