Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe

térbe lehet szorítani, miközben a - papírforma szerint - „lényegtelen" részleteket ki lehet emelni, aprólékosan ki lehet dolgozni, és ez az eljárás önmagában véve is sok mindent elmond az írói világról, azon belül arról a térről, amelyben a szereplők mozognak. Szerintem itt keresendő a különbség az olyasféle, fantasztikum iránt vonzódó írók, mint E. T. A. Hoffmann és E. A. Poe, valamint Gogol fantasztikus világlátása között. Legjobb műveiben Gogol nem a gazdag fantázia revüjét vonultatja fel, hanem a szegényes fantáziát figurázza ki, legalábbis erre a fogásra épül Az orr és A köpönyeg. Nem erre épül a mirgorodi ciklusban a Vij, amely már a témája miatt is inkább a népmesék logikáját követi; ezért nem is zavaró, hogy Homa Brut alakjából hiányoznak a plasztikus, egyénített vonások, miközben alakja nincs is eltorzítva és eltörpítve a szatíra máshol megszokott eszközeivel. És nem erre épül a pétervári elbeszélések közt Az arckép, amelyben a képmás mágikus bűvölete a romantika művészet- és eredetiségkultuszával keveredik; talán ezért nem tartozik ez a novella Gogol legsikerültebb munkái közé. (Meg azért sem, mert a képleírás műfajának megvannak a maga korlátái a cselekményben. Továbbá azért sem, mert a művészi prostituálódást és a - Gogol szerint - ebből fakadó agresszív művészetellenességet nem szerencsés úgy démonizálni, ahogyan ő teszi. Az írásművet lezáró árverési jelenet pedig egyszerűen nincs jól megoldva.)

Mi következik az elbeszélő tér lelkivé tételéből a szereplőkre, illetve a szereplők és a szerző viszonyára nézve? Hlesztakov is, Csicsikov is úgy mozog a lelki városban vagy kormányzóságban, hogy felszínre hozza és ütközteti a többi szereplő jellegzetességeit. Arról már beszéltem, hogy milyenek ezek a jellegzetességek. De miért ilyenek? A kései allegorikus önértelmezés szerint a szereplők egy-egy bűnt testesítenek meg. Ennek viszont közvetlen előzménye az a korábbi - igen termékeny - írói módszer és látásmód, amely a szatírát a hősköltemény perspektívái közé helyezi, és tisztán kirajzolódó kicsinyes-groteszk részleteket mutat elmosódó metafizikai háttérrel. Gogol egész egyszerűen nem szereti a szereplőit. Azaz: nem szereti, hanem működteti és szemlélteti őket. Amíg a szemléltetésnek elegendő érzelmi hozadéka van az esztétikai lezártságot eredményező megoldásokhoz, addig mozgósítani tudja az alkotói energiát. Utána az író már csak minősíteni tud, ami látványosan akadályozza a cselekményképzést.

Gogol zsigerileg reakciós. Nehéz szívvel írom le ezt a szót, mert a kommunisták és az előttük járó különféle haladásbálványozók örökre kompromittálták. Minden értékhangsúly nélkül nevezem őt reakciósnak, pusztán azt jelezve, hogy habitusa hozzá kapcsolható egy olyan gondolkodói hagyományhoz, amelyet (a Pétervár utcáin el nem tévedő) Joseph de Maistre vagy (a Gogollal egyidős) Donoso y Cortes neve fémjelez. Nem nevezném őt reakciós gondolkodónak, mert akármilyen nagy író volt, nem volt neki jelentős gondolkodói kapacitása. Viszont reakciós beállítódásával magyarázható az emberképe, az a meggyőződése, hogy az ember alapvetően és természettől fogva rossz. Jönnie kell az igazi revizornak, a szigorú, de igazságos hercegnek, esetleg a kegyetlen, de annál vitézebb zaporozsi hetmannak, hogy ráncba szedje az élősdi csinovnyikot, a javulásra rest földbirtokost és muzsikot vagy az életre méltatlan idegent, lengyelt, zsidót satöbbi. (Csak zárójelben: örüljünk-e annak, hogy Gogol a Tarasz Bulba lapjain az embertelen29