Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe

lehet, ám ebben a hevenyészettségben ott lüktet az életanyag sűrűsége és spontaneitása.

Azt hiszem, ugyanezt a módszert alkalmazza Gogol a prózájában is. Példának, majdnem találomra, a Hogyan veszett össze Ivan Ivanovics és Ivan Nyikiforovics? című elbeszélés elejét választottam; itt a kettős portré önmagában is megnöveli a szöveg belső feszültségét és erősíti a komikus hatást. „Iván Ivanovics szikár és magas; Ivan Nyikiforovics kissé alacsonyabb, de széliében annál terebélyesebb. Ivan Ivanovicsnak olyan a feje, mint a gyökerével lefelé csüngő retek; Ivan Nyikiforovics feje viszont olyan, mint a gyökerével felfelé álló retek. (...) Ivan Ivanovics nagyon mérges, ha légy esik a céklalevesébe: olyankor kijön a sodrából, földhöz vágja a tányért, és bezzeg kijut a házigazdának. Ivan Nyikiforovics rendkívül szeret fürdeni, és amikor nyakig a vízben ül, oda állíttatja magának az asztalt meg a szamovárt, és nagyon szeret teát inni hűsölés közben. Ivan Ivanovics hetenként kétszer borotválkozik, Ivan Nyikiforovics pedig egyszer egy héten. (...) Ivan Ivanovics kissé félénk természetű, Ivan Nyikiforovics viszont olyan bő bugyogót hord, hogy ha felfújná az ember, az egész udvar elférne benne csűröstül, házastul, mindenestül." (Makai Imre fordítása.)

Ez persze karikatúra, az egymásra vetített jellegzetességek a szereplők kis- szerűségét emelik ki, de ugyanakkor el is helyezik őket egy nyomasztóan tágas elbeszélői térben. Gondoljunk csak Ivan Nyikiforovics végtelenné táguló bugyo- gójára, amely ráadásul Ivan Ivanovics aggodalmaskodó természetével van szembeállítva, így az - egyelőre nem részletezett - aggodalmak is térbeli dimenziókat nyernek. No és aztán: ugyan kinek jutna eszébe Ivan Nyikiforovics bugyogóját felfújni? Mire bujtogatja itt a szerző az olvasót?

Továbbá: mit gondoljunk a két szereplő fejéről, a gyökerével fölfelé és lefelé fordított retekről? Az, hogy Gogol gumót csinál hősei fejéből, még csak hagyján. Aki a szereplője orrát önálló életre kelti, az egyéb huncutságokra is képes. Az, hogy egységesíti azt, ami különnemű, méghozzá alantas regiszterben: a XVI. századi bolond-szatíra óta bevett írói fogás. No, de mit gondoljunk arról a világról, arról a térszerkezetről, ahol teljesen mindegy, hogy gyökerével fölfelé vagy lefelé áll-e a retek? Ráadásul az egyik retekről kiderül, hogy szilva is van rajta, tudniillik Ivan Nyikiforovics „orra olyan, mint az érett szilva".

Ezenkívül: mit árul el nekünk a céklalevesbe pottyant légy, illetve az a kis jelenet, amelyet Gogol rittyent belőle? A megfogalmazás azt sugallja, hogy ez egy rendszeresen ismétlődő esemény, afféle szertartás, amelynek állandósult forgatókönyve van: házilégy akciózik a borscsban, Ivan eltöri a tányért, leszidja a házigazdát: a légy és a tányér fogyóeszköz, a házigazda sem mindig ugyanaz a személy, de Ivan a lefelé csüngő gyökerével, valamint az eseménysor mindig ugyanaz. Ez a szertartás pedig párhuzamba — vagy ellentétbe - van állítva a másik groteszk szertartással, a fürdődézsában fogyasztott teával. (Figyelemre méltó, hogy Gogol elbeszéléseiben sokszor találkozunk meztelen vagy hiányosan öltözött férfiakkal, nőalakjait viszont sohasem vetkőzteti le, és egyébként sem tanúsít irántuk túl sok érdeklődést.) Vegyük észre, hogy mindez nemcsak roppant mulatságos, hanem végtelen sok szomorúság is van benne.

Gogol másik jelentős felfedezése (döntése, trükkje stb.), hogy a névhez fűződő összefüggések felvázolásakor a papírforma szerint „fontos" mozzanatokat hát28